Pápai Közlöny – XXVII. évfolyam – 1917.

1917-02-18 / 7. szám

PAPAI KÖZLÖNY Közérdekű független hetilap, a Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egés* évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptnlajdonos és kiadó: POLLATSEK FRIGYE8. Hirdetések és NyHt-terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Amin könyv- és papirkereskedésében. Közelből és távolból. (Jegyzetek a hétről.) Már harmincegyedik hónapja lobog a világháború tüze, dübörög a föld az ágyuk ezreinek kerekei alatt. Már harmadfélesztendeje szedi áldozatait százezrenkint az emberi kapzsiság, az irigység, a hatalmi részegség és a nagyzási őrület. Már több mint ezer napja állnak őrt tiz csatatéren fiaink, testvéreink, apáink, dideregnek a dermesztő fagyban, vércseppeket izzadnak a nyár tikkasztó hevében, áznak, fáznak, álmatlankodnak, éheznek. Se szere, se száma az elesetteknek, sebesülteknek, megbénultaknak, az özvegyeknek és árváknak, a testi és szellemi nyomorultaknak. Az alatt pedig mi a front mögött kényelmes biztonságban éljük mindennapi életünket, mintha minden rendes mederben folynék, mintha az egész világ polgárai szeretetben ölelkeznének és nem gyilkolnák egymást vak gyűlöletükben. Éppen úgy dolgozunk, szórakozunk, sétálunk, nevetgélünk, moziba, színházba, kávéházba, vendéglőbe járunk, cigányzenét hallgatunk, mintha semmi rendkívüli dolog nem történnék. Rendjén van ez? Nem vagyunk szívtelenek, könyörtelenek, blazírtok, cinikusok, vagy elfásultak? Nem. Ha egy családban apa, anya, vagy egyik testvér évekig nyomja súlyos betegen az ágyat: a családtagok nem zárkózhatnak el a mindennapi élétől, hanem kénytelenek kereset után látni, emberekkel érintkezésbe jutni, látogatásokat tenni és fogadni. A gyermekeket vétek volna a gyermekkor örömeitől megfosztani. Míg az egyik szobában, vagy sarokban a halál szuja lassan izenkint szétmorzsol egy emberéletet; addig a másik szobában, vagy szegletben az élet napja több zsendülő emberéletet kifejleszt. Mig az egyik zugban fájdalmas nyögés és hörgés, a másikban vidám nevetés és kacaj hallható. A hosszú megszokás, az életküzdelemben nyert naponkint, percenkint változó benyomások a sziv hátterébe szorítják a részvét érzését, a szenvedés állandó látása megszokottá vállik, az életöröm fényétől nem látjuk a szenvedés árnyékát. Éppen így van az a háborúval is. A hosszas háborút is megszoktuk már. A háborúnak mindenkit sújtó csapásai közepette is kénytelenek vagyunk dolgozni magunknak, hozzátartozóinknak a mindennapi kenyeret megszerezni, az állam és társadalom iránti kötelességeinknek megfelelni. Ebbeli ténykedéseinkben pedig kénytelenek másokkal vállvetve eljárni, velük együtt dolgozni, szóval a mindennapi élet megszokott keretei között maradni, mert ha nem így járunk el, az állam és társadalom gépezetéből egyes csavarok, kerekek kiesnének és az egész állami és társadalmi gépezet csakhamar felmondaná a szolgálatot. A mindennapi kenyér utáni hajszában, az állam és társadalom iránti kötelességeink teljesítésében, eközben polgártársainkkal való érintkezésben lelkünk percenkint és másodpercenkint új impreszsziókat szed föl magába, melyek a háború és a vele járó ezer szenvedés képzetét a tudat egy kis hátulsó zugába szorítják, így tehát nem vagyunk sem könyörtelenek, sem cinikusok, sem elfásultak, ha az életnek békében kitaposott ösvényén haladunk, ha küzködünk a megélhetésért, dolgozunk az államnak, társadalomnak és magunknak, ha kis szórakozást, vidámságot és feledést keresünk. * * * Naponkint visszafojtott lélekzettel, mohó kíváncsisággal lessük a szigorított tengeralatti harcot. Csalódva tesszük le az újságot, ha az csak kevés ellenséges hajó elsülyesztéséről hoz hirt, ha pedig az nap egy hajót sem sikerült tönkre tenni, üresnek találjuk. Ellenben örömtől felragyog szemünk, ha 50—60 ezer tonnát küldenek a tenger fenekére. Nem szivtelenség ez? Ki tudja, mennyi igazi emberi érték megy tönkre azzal az 50—60 ezer tengerbe sülyesztett tonnával együtt? Ki tudja, hány hozzánk hasonló világfelfogásu embertársunkat vesztettük el bennük, kik éppen olyan emberek, mint mi, éppen úgy szeretik az életet és irtóznak a korai haláltól, az őrült imperialisztikus célokért való hiábavaló emberáldozatoktól, mint mi, kik éppen úgy szeretik a finomabb, szebb, kulturáltabb életet, mint mi. Több közösséget érzek azzal a svéd, norvég, dán, spanyol lelki rokonommal, kivel Anatole Francéról, Tolstojról, Dostojevszkiről beszélgethetek, aki velem együtt a haladásért és kulturáért és a jövő társadalom megalapozásáért küzd, mint azzal a magyar paraszttal, aki a kultura ellensége, aki vagyonos ember létére gatyában és nyáron mezítláb jár, aki fiát a libaőrzés miatt az iskolától távol tartja. Hát hogyan örülhetek akkor, midőn biztosan tudom, ha az 50—60 ezer tonnával együtt annyi kulturérték megy veszendőbe ? Igen egyszerű ennek a magyarázata. Minden elsülyesztett hajó egy lépés a béke felé. Majd ha a véresszájú uszítók, diktátorok és követőik koplalni fognak, majd ha nem kapnak muníciót és a municiógyártáshoz szükséges anyagot: eljön a világ békéje. Azért várjuk olyan türelmetlenül a szigorított tengeralatti háború eredményét és nem gondolunk a vele járó veszteségekre. * * * Kelemen Béla orsz. képviselő igen megszívlelésre méltó indítványt tett az országgyűlésen. Javaslata az állami tisztviselők nyomasztó helyzetén akar segíteni. Kelemen tudvalevőleg azt sürgeti, hogy az állam a tisztviselőknek háborús segély helyett élelmiszereket természetben adjon. Ezen indítványt még ki kellene azzal egészíteni, hogy az állam juttasson a hivatalnokoknak, tanítóknak, tanároknak, akik fizetésüket egészben, vagy részben az államtól kapják, tüzelő és a lábbelihez való anyagot is olyan kedvezményes áron, amint azt a katonatiszteknek adja. Az indítvány elfogadása és keresztül vitele nem is ütközik olyan akadályokba, amint első tekintetre látszik. Nem kellene e célból országszerte külön raktárakat felállítani, hanem elintézhető az eddig szokásos bürokratikus módon. Az idejekorán megejtendő célirányos összeírás után a pénzügyminiszter háborús segély helyett az illetékes egyének nevére szóló megfelelő mennyiségű liszt-, zsir-, tűzifa-, szén- stb. utalványokat küld. Egyidőben érintkezésbe lép az Országos Közélelmezési Hivatallal, a Szén-, Bőrstb. központtal, hogy azok a minden városban és járási központban fennálló lisztraktárainak, illetve a hatáskörükhöz tartozó kereskedőknek a tisztviselők részére megfelelő mennyiségű lisztet, zsirt, szenet stb. juttasson. Minthogy az állam a szénhez, fához, a Bőrközpont a bőrhöz sokkal olcsóbban jut és önköltségi áron, viteldíjmentesen szállítaná s a katonai