Pápai Közlöny – XXV. évfolyam – 1915.

1915-08-29 / 35. szám

radtak a szenvedők. A magát megadó nyomor üveges szemekkel nézi, hogy érdekében mennyien fáradnak s milyen hiba. Az önzés pedig tovább fürkészi haszonutjait és mennél hatalmasabb, annál jobb étvágygyal harapja a háborúnak nekizöldelő vetését. A kik az ország köz-ellátásának dolgát ma irányítják, bizonyára a legtisztább lélekkel, a legigazságosabban és legfáradhatatlanabbul dolgoznak feladataik teljes megoldásán. Ha valakiről, ugy éppen e minisztériumokról nem lehet mondani, mintha bennök a másokat, maguk és ügyeiket magunk, elvénheclt és megcsontosodott bürokráczia kényszermunkásai intéznék az élet e legizgatóbb kérdéseit. Nem.Nagy szakértéssel, elszántsággal és nagy belemélyedéssel folyik ez a munka. De nem teljes az, nincs rá elég berendezett tér, idő és erő. E tekintetben nekünk olyanféle a helyzetünk, mint az ellenséges államoknak a municziógyártás tekintetében. A hogy az angol, a francia, az orosz, az olasz a közsziikség halasztást nem tűrő igényeivel szemben talpra állította a municiósminisztériumait, — ugy elérkezett nálunk is 12-ik órája a mi különleges szükségletünk kielégítésének: egy külön közellátási minisztérium felállításának. Feldúlt tűzhelyeinkért! <A társadalom szerepe a felvidéki akcióban.) Magyarország vármegyéihez, városaihoz és tehetős társadalmához szólunk. Mindazokhoz, akiket megkímélt a világháború pusztító forgataga, akik bár megfeszült idegzettel, de mégis távol minden veszedelemtől, dolgozhattak önmaguknak, kedveseiknek. A nagy magyar Alföld, a Dunán tul már be volt vetve, a gyárakban folyt a hasznot hozó mnnka, az üzletember megkötötte az üzletét, míg a Kárpátokon élet-halálharc dult, hogy minden élet, minden munka, minden üzlet, minden család minden otthona a mienk marad-e? A magyar katona és nagy szövetségesünk világraszóló ereje viszszavetették az ellenséget. Lengyelországot fölszabadítottuk, bent Oroszország szivében kergetjük az oroszt és a fenyők újra szabad napfényben fürödve állanak a vérlepett szabad Kárpátokon. De a győzelemnek ára is volt! Hőseink temetője lett a Kárpátok hegye-völgye, a kegyelet örök földje, ahova elzarándokol majd az utód, hogy a névtelen sirokra letehesse a hála hervadhatatlan koszorúját. Az erő, mely „őseinket felhozá Kárpát szent bércére", meg is tartotta halálmegvető hősiességgel a Kárpátokat és vele Magyarországot: az Alföldet, a kincses Erdélyt, a televény Bánátot és gyümölcsös Dunántult. Mienk a győzelem; — óh, de milyen lehetett volna a pusztulás, ha a győzelem is ennyibe került. Községek, falvak mentek tönkre százszámra a Kárpátokban, a kis helységek lakóinak nincs lakóhelye, a tüzliely üszkös téglahalom és hamu lett. Gránátok fúrták át az ereszt, ahol máskor a fecske fészkel, tüz égette fel a gerendát, ahol aranyfényben csillogó kukoricasor mesélte eddig, hogy élet, béke, nyugalom volt. A Kárpátok népe egész Magyarországért szenvedett; a Kárpátok falvai azért pusztultak el, hogy Magyarország megmaradjon. Sáros vármegyében husz, Zemplénben husz, Ung vármegyében öt község és falu pusztult el teljesen; töméntelen ezenkívül a községek és falvak száma, amelyek részben szenvedtek. Több mint ötezer ház semmisült meg. Nincs igavonó állat, nincs marha nincs baromfi, mindent elhajtott, elpusztitott az orosz. A mezőt nem lehet felszántani, a földet bevetni, a gyermeket iskolázni. Siessünk az érettünk szenvedő Kárpátok segítségére. Az állam megtette, amit tehetett, gondoskodott az első segítségről, gondoskodott arról is, hogy a feldúlt tűzhelyek felépüljenek. De Magyarországnak, a magyar vármegyéknek, városoknak és társadalomnak nem lehet közömbös, hogy miként épülnek újra a Kárpátok elpusztult falvai. Szegény és elhagyatott volt eddig ez a vidék, kulturája elmaradt; a hála érzete, a magyarság szeretete és kegyelete kötelességgé teszi, hogy gondoskodjunk róla, hogy többé ne legyen szegény, elhagyott ós kulturátlan. Ujjá, szebbé, jobbá, egészségesebbé és magyarrá építjük az elpusztult falvakat, hogy gyermekei még az unokákban is arról meséljenek, hogy milyen csodát tett a magyar hála ós szeretet. Magyar ovodák és iskolák támadnak a rutén és tót falvakban és magyar imával fogja megköszönni a föld szegény népe a Kegyelmes Istennek, hogy a magyarság szivét feléje fordította és hogy őt a magyarság szivére zárta. Mindnyájunk közös, szent munkája az, hogy igy történjék. Ezért alakult meg a Háborúban Feldúlt Tűzhelyeket Ujrafelépitő Országos Bizottság (Budapest - Képviselőház), amely Magyarország gazdasági, technikai és művészi legjobb erőinek bevonásával, a hatalmas magyar sajtó támogatásával akarja célját megoldani. Ezért fordulunk Magyarország vármegyéihez, városaihoz, és tehetős társadalmához, hogy segítsenek munkánkban, lássanak el termékenyítő gondolatokkal és pénzzel, hogy leróhassuk hálánkat a Kárpátok népe iránt és vigyük egy fokkal előbbre a kultura utján. A sziv szeretetével, a gondolkodás bölcsességével lehet ezt elérni. A szeretet és gondolkodás vezet ahhoz, hogy pénz, pénz és pénz szükséges ehhez a munkához. A Kárpátokban elveszett kedveseinek és szivének épít emléket, aki a Kárpátok népét segiti. Ha azok a vármegyék, azok a városok és az a társadalom, amelyet megkímélt, sőt üzlethez juttatott a háború, engedelmeskednek a sziv és ész szavának, a Kárpátok elpusztult vidéke szebb, jobb és magyar lesz. Budapest—Képviselőház, 1915. Szent István király napja. A Háborúban Feldúlt Tűzhelyeket Ujrafelépitő Országos Bizottság: Khuen-Héderváry Károly gróf, elnök. Andrássy Gyula gróf Berzeviczy Albert, Apponyi Albert gróf Zichy Aladár gróf \ társelnökök. Pékár Gyula, alelnök.