Pápai Közlöny – VIII. évfolyam – 1898.

1898-11-13 / 46. szám

édesgetett vagy a hivatásánál fogva városunkra utalt emberek és családjaik megleljék a modern élet által nyújtott azon előnyöket, a melyekhez más városokban már hozzá szoktak. Igaz, hogy a szabályrendelet megengedi a bérbeadó és bérbevönek a szabad egyezkedést, de a közönség általában a szabályrendelet intézkedéseihez tartja magát s ritka esetben veszi igénybe az önálló egyezségre lépés szabadságát, s akkor is a meghatározott költözködési időhöz van kötve. Azt hisszük a szabályrendelet megfelelő módositása által sokat segithet városi hatóságunk, nem épen kedvező lakás ügyi viszonyainkon, mert bizony nem tagadhatjuk, hogy a ki tudomást szerez áltapotunkról, nem igen kívánkozik Pápára s leginkább a lakások kérdése riasztja el tőlünk az idegeneket, ugy annyira, hogy valósággal irtóznak attól, hogy Pápára jöjjenek. E kérdést annál is inkább figyelmébe ajánljuk a város képviselőtestületének mert a szabályrendelet módosítása csak javíthat helyzetünkön, s semmi nehézségbe nem ütközik, sem a város polgárságának jogait sem érinti, söt a lakás változtathatásnak augusztus hó 1-vel való szaporítását a közönség is örömmel fogadja. A rendőrkapitány basáskodása. Nem volt szándékunk egyelőre az általunk már több ízben szellőztetett rendőrkapitányi visszaélésekkel foglal• kőzni, de a több tekintélyes kereskedő által szerkesztőségünkhöz cimzett s mult számunkban közölt felháborodást keltő levél kötelességünkké teszi ezen odiosus ügygyei foglalkozni. A hozzánk intézett levélben foglalt panaszok előttünk nem mennek újdonság számba, hisz ezek régi keletűek s azokat mi már a nyilvánosság elé hoztuk ha nem is ily alakban de ugyanazon intentioval. Megtettük ezt a közérdek szempontjából s vártuk a fejleményeket. A reágálás megtörtént, megnyilatkozott a kereskedők tekintélyes része s ez nekünk elégtétel arra, hogy a »endőrkapitány viselkedését ostoi ozó közleményeinket a közvélemény is helyesli. Ez elégtétel ugyan nekünk de nem elégtétel a lakosságra, mely továbbra is kénytelen tűrni a renderkapirány basáskodását. Ezen segíteni kell, még pedig a kórusban felhangzott kifakadások után ítélve a legrövidebb idő alatt, mert már csordultig van a pohár s a rendőrkapitány basáskodása tűrhetetlen állapotot teremtett a város lakossága között. De hát mit is akar a rendőrkapitány ? Mily célt akar elérni ezzel a lulkapásokkal és basáskodással? Nézetünk szerint a mit akar meg fogja kapni s a czélját is el fogja érni. 0 ugyan azt hiszi, hogy az ő özönvizi és lipótmezei felfogásával kiegyenlíti majd azon elvesztett tekintélyt, melyet eljátszott a város lakosságánál, midőn minden állítását megcáfolták s a hazugság bélyegét rásütötték, ezzel a viselkedésével és drákói szigorral fogja kiegyenlíteni, mi azonban ép az ellenkezőt állítjuk. Nemcsak hogy nem szerez, magának tekintélyt, de mindenki undorodik tőle, s hogy mi lesz ennek a következménye azt saját magának tulajdonítsa. A város lakosságának feljajdulása orvoslást kiván s reméljük, hogy az illetékes helyen meghallgatásra fog találni. A rendőrkapitány azt hiszi, hogy ő, mint a volt tőispán által kinevezett tisztviselő basáskodhatik tetszés szerint s ezen állásától csakis fegyelmi uton mozdítható el. Az utóbbi helyes, de az előbbi nem. Meg vagyunk róla győződve, hogy a volt főispán ha ö^merte volna a rendőrkapitányt s ha tudomása lett volna azon ellenszenvről, melyet a lakosság a kinevezendő rendőrkapitány iránt viseltetik, nem küldte volna ezen nyűgöt Pápa város lakoságára. Hogy miért nevezte mégis őt ki, azt hisszük felesleges megemlíteni, hisz mindnyájan tudjuk, hogy a katholikus plébános keresztvize tette őt csak erre az állásra érdemessé. Ez az érdem ugyan nem vonna le sémmit a közönség tiszteletéből, de akkor viselné is ugy magát, mint azt hitvallása előírja. « Szeresd felebarátodat». hitszózatot ő nem ismeri, sőt a rossz nyelvek azt állítják, hogy embergyűlölő. Ez nála családi betegség, erről ő nem tehet. Hogy pedig az, arról fényes bizonyságot szolgáltat eddigi viselkedése a rendőrkapitányi állásban. A rendőrkapitány lovagvesszője az, hogy ő nem követ el fegyelmi vétséget s igy állásából el nem mozdítható. Büntet nyakra főre a törvény maximumáig s hivatkozik a törvény szakaszára. Elfelejti azonban a rendőrkap tány, hogy ha a gyakorlatban mindig a törvényt szó szoros értelmében kellene értelmezni ugy nemcsak a rendőrkapitánynak de sok másoknak nem szabadna már réges régen a világon lenni. A rendőrkapitánynak kötelessége a városban a rendet fenntartani. Rend pedig Pápán volt ő előtte s lesz ezentúl is anélkül, hogy az ő basáskodására szükség volna. Hisz a jelenlegi rend sem az ő műve, hanem Fodor István rendőrbiztosé. Hol láttuk még a rendőrkapitányt nyilvános helyen megjelenni s a rendőrséget képviselni ? Soha, még akkor sem midőn nagyon is kötelessége. Frigyes főherczeg Pápán időzött s ő a helyett, hogy rendelkezésére állott volna, a szőllőhegyben töltötte idejét s csak báltermek, a magányos séták s oly sok minden más, a mikor ő oly boldog volt vele — — vele — — s mindég csak ö vele — — Miért is kellet Ernőt elűznie ? Ezt érdemelte meg hogy oly lángolón szerette ? De tán nem is szerelte ? Hi z' soh'se mondta! Aztán elment hidegen, dacosan, még csak el sem búcsúzott Margit összerázkódott. Hátradobta szép fejét, pilláit lecsukva tartotta, összekulcsolt kezei ölébe csuztak. „Szegény Ernő ! tudom hogy szeretett — — oh tudom. De legalább lenne neve, lenne állása. Igen, a papa, — a mama is ezt mondták — én nem lehetek egy közönséges hivatalnoknak felesége — — én a gazdag, az ünnepelt leány ! Az emberek úgyis eleget beszéltek — — Aztán a báró igen, igen, a báró is komoly szándékkal jött — — Szegény Ernő, hel lehetsz mostan ? Ernő, hol lehetsz mostan ? Ernő, Ernő gondolsz-e reám ? — — — Margit szemébe lassan, gondolkodva kiült egy könycsepp s hirtelen, mintegy szégyenkezve végig gördült alabástrom-arczán s s belétemette magát ruhájának fodraiba. * * * Ernő pedig ment egyenesen haza. Szomoruan, elcsüggedve járt fel-alá a szobában. Margit képe lebegett előtte, a hűtelen, a csalfa Margité —. Elővette arczképeit s nézte őket hosszasan, Nem hitte el, hogy e beszélő ajkak, e nefelejts szemek, többé nem ő rá fognak mosolyogni. Ő is azt hitte, hogy álmodik ezudar í gonosz álmot. Megtapogatta üterét, öklével fejére ütött hogy vájjon ébren van-e ? Igen ébren van. Agyában egyik örült gondolat a másikát kergette, gondolatai kavarogtak, mint az izzó láva s azt hitte, hogy a meleg szobában meggyuladt a vére. Kiment a hidegre, hogy megfagyjon a szive. Egyedül bolyolyongott a néptelen utczákon, siető léptei utat törtek a frissen esett hóban. Sietetett, maga sem tudta hova. Fel akarta keresni a bárót, kit csak hírből ismer, hogy két kezével fojtsa meg boldogsága elrablóját. El akart menni Margithoz, hogy szemére lobbantsa hütelenségét, hogy boszut aljon gonosz játékáért, melyet vele folytatott. De nem ment el. Majd holnap 1 Kínosan, elcsigázva dőlt agyába s mikor reggel a téli nap fanyar mosolyával be kaczérkodott a jégvirágos ablakon, egy lázasan eltöltött éjszaka rémképei ijeszgették elgyötört lelkét. Társai sajnálták. Pedig nem is tudták, mi érte a mindég jókedvű Ernőt. Találgatták, gyaninitgatták s ő felelet nélkül hagyta c'ket. Került minden társaságot, haragudott ha vigasztalták. Legbizalmasabb barátaival is szakított komor és mogorva lett, azt hitték, hogy megőrült. Nem őrült meg. Sőt egyszerre csak megjelent társai közt. Barátai ujjongva fogadták, ő ismét a régi pajtás, a jókedvű pajtás akart lenni, de nem ! szilaj és nyugtalan lett a lelke ! Éjjeleken keresztül dörzsölt víg czimborák társaságában, szórta a pénzt, parancsszavára kigyuladt a barna fiuk vonója nyomán a csalódott szerelem nótája s mikor a húrokon legjobban sírt, zokogott a lemondó fájdalom s végig tépte újra lelkének sebeit, — ő kesergő jókedvében belekiáltotta a siró hegedű hangjába a viharzó, kavargó refraiij