Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-03 / 49. szám

den rut, megszűnne a sárga irigység, mely ugy az irigynek, mint irigyeltnek az életét megkeseríti, megszűnne minden boldogtalanság, és egy szebb kor támadna az egész emberiségnek — azon kor, melynek eljövetelét a nagy Isten ember megjövendelte. Szeressétek egymást — szólt a szent apostol. — Legyen terveinknek elmélkedésünknek, tetteinknek ösztönrugója mindig ezen isteni ihlettségtől áthatott szent mondat, hogy bizonyítsunk ezáltal, miszerint felfogásunkkal — szivünk érzelmeivel magasabban állunk a sötét kor műveletlen gyermekénél. Szarvasi J. Jókai Mór. A francia esprit-nek köszönhetjük ezt a szellemes axiómát: „Mondd meg, hogy mit eszel, és én megmondom, hogy ki vagy." Ennek a szellemes mondásnak analógiájaképpen mi is azt Írhatjuk cikkünk fölé mottónak: Mondd meg, hogy ünnepelsz, és én megmondom, hogy mennyit érsz. Ebben az országban talán még sohasem kínálkozott olyan fényes alkalom bebizonyítani, hogy a nemzet miképpen ünnepelheti nagyságát, miképpen örvendhet azon, hogy az ország géniusza egyik fenkölt gyermekének számára is mennyi dicsőséget szerzett, mint most, a mikor arról van szó, hogy mindannyiunk fényességét, irodalmunk egyik legkimagaslóbb alakját: Jókai Mórt jubiláljuk. Első alkalom ez arra, hogy a nemzet bebizonyítsa, egy élő költőjével szemben, az elismerés és hódolat lelkében gyökeredző tudatát, ós ez egyszer ne akkor nyújtsa a babért, a mikor az, akinek fejére akarja tűzni, már nem sütkérezhet a — No ez egészen rendén van. — Bocsánat, éppen nincs rendén. Sem tarokk, sem partnerek, sem házigazda. — Ej uram, itt vagyok én, igyekszem kárpótolni önt a veszteségért, annyival inkább, mert . . . — Mert? — Mert én vagyok a bűnös . . . Most hát Ítéljen uram, tartson fölöttem statáriumot de bátyámat ne kárhoztassa. — Távolról sem kisasszony, üe nem értem .... — Feleljen egy kérdésemre; mit tart ön felőlem ? — Én azt tartom, hogy kegyed igen szeretetreméltó, jókedvű, bájos teremtés .... — Elég, elég nőgyűlölő uram, ne feledkezzék meg róla, hogy ön filozófus ós nem udvarló fiatal ember. Határozottan teszem fel a kérdést: könnyelműnek, vagy gonosznak tart? — Egyiknek sem kisasszony. — Köszönöm. Most tehát magamat büntetem meg azzal, hogy őszintén és teljes bizalommal fogok önnek vallomásokat tenni. — Vallomásokat? — Én önt már rég ismerem — bátyám élééiből. Tréfálkozva szokta irni, hogy az én kedély betegségemet csak haszonszenvi gyógymóddal lehetne kikúrálni, talán önt is. Különös gondolat! Egy nő, ki gyűlöli a férfinemzeti elismerés meleg, éltető fényében, hanem a mikor még maga is a régi törhetetlen erőben, az ifjúság minden varázsával épp ugy, mint ötven évvel ezelőtt, újból és újból leróhatja köszönetét a háláért. Az a lángész, akit ünneplünk, a kinek hálánkat lerójuk, a kinek hódolatunkat bemutatjuk, a kinek hosszú életet könyörgünk az Istentől; Jókai Mór még közöttünk ól, még részese a mi örömeinknek, és nekünk megadatott, hogy mint hálás kortársai elébe álljunk, a mikor szakadatlan irói munkálkodásának ötven éves jubileumát megünnepli, mondván: Nagy kincscsel ajándékoztál meg bennünket és mi nem vagyunk érte háládatlanok. Egy egész könyvtárt irtál a számunkra, nevedet tiszteli és nagyra becsüli az egész világ és az a glória, a mely homlokodon ékeskedik ml reánk is juttat néhány sugarat, és a te diadalod a mi diadalunkat jelenti. Nos hát mutassuk meg, hogy a mikor egy igazán nagy költőnek jubileumát históriai nevezetességű ünneppé akarjuk tenni, akkor nem elégszünk meg azzal a külső fénnyel, azzal a tartalmatlan lelkesedéssel, amely eddigi jubileumunkat és eddigi ünnepeinket karakterizálja. Mutassuk meg, hogy ez egyszer immár örömünket, elismerésünket, tiszteletünket és hálánkat cselekedetekkel is kifejezzük, és nem csak szavakkal. Itt az alkalom, és Magyarocszág, a melyet a külföld még mindig szeret a kelethez számítani, szakithat régi tradícióival és örömének az erkölcsi alapot meg tudja adni. Arról van szó, hogy mi Jókai Mórnak jubileuma napján a nemzet honoráriuma képpen százezer forintot nyujtunk át. Gondoljuk csak meg, hogy mi ez az öszszeg és mi volna ennek százszorosa is ah-, hoz az ajándékhoz képest, a mit mi kaptunk Jókai Mórtól? Megfizetheti eg

y nemzet nagy férfiának csak megközelithetőleg is azt a kincset, amellyel ő lett gazdagabb. Azok a boldog órák, amelyek bearanyozták ifjúságunkat, amikor Jókai Mór egy-egy könyvének olvasásába mélyedtünk el, az a sok szellemi kincs, amelyet az ő költészetének forrásából vittünk magunkkal az életbe, ós mindazok az édes reminiszcenciák, amelyek lelkünkben á Jókai névvel vannak összeforrva, megváltkatók-e aranynyal, megjutalmazhatók-e pénzzel, meghálálhatók-e szóval? Tiszteletre méltó önzés az, hogy Jókai Mórt, a ki öt évtizeden át nekünk dolgozott és a mi gyönyörűségünkre fáradozva Őszült meg, még évek hosszú során át a mienknek akarjuk tudni. Gondtalan aggkort óhajtunk szerezni annak, akinek poézisa még mindig kiapadhatatlan, szelleme még mindig alkot, hogy menten anyagi gondoktól az élet lehangoló prózájától, ezeutul is megnyilatkozzék számunkra az ő géniusza. Százezer forintot adunk mi neki, és mi megkapjuk érte az ő összes műveit; egész könyvtárt az Ő páratlan szépségű ós minden időkre szóló munkáinak. Az a nemzeti díszkiadás, a melyet a jubileum alkalmával sajtó alá rendeznek, fogja az irodalom történetében megörökíteni a nemzet örömnapját, és úgyszólván módjában van mindenkinek megváltani a maga helyét a jubileumban való részvételre a kiadás egyegy példányával. Módjában van mindenkinek hozzájárulni a jubiláris munka létrejöttéhez, és a tiszteletdíjhoz, melyet mint a nemzet honoráriumát nyújtanak majd át a koszorús költőnek. Szomorú lenne már az is, hogy ha kételkednénk e vállalkozás keresztülvitelében, szomorn és lesújtó volna már az a tudat is, hogy nem találkoznék Magyarországon ezer ember, a ki e díszkiadás megrendelésével konkrété hozzájárul az ünnep sikeréhez. Megsérti az ennek a akat s egy férfi, ki a nőket gyűlöli, még egymás orvosai lehetnének .... Csakugyan, milyen bizarr eszme; nekem is tetszik. A leányka arcán ismét futó mosoly vonélt át, mig Pali egész kéjjel komolysággal a tetszetős eszme megvalósítására gondolt. — Addig gondolkoztam e tárgyról, hogy anyám beleegyezésével, ki különben is utazásra akart vinni, s bátyám meghívására elhatároztam, hogy lejövök bátyámhoz vendégül. Otthagytam a nagyvárost s ma reggel anyámmal együtt megérkeztünk e kedves fészekbe. Bátyám is nőtlen, néhány hóig ha itt leszek, még hasznomat is veheti; Begélyére is lehetek, ugy is sok gondja van a gazdálkodással . . . Első dolga vol bátyámnak önt ide csábítani, csak azért, hogy megláthassam s kedvem szerint kiismerhessem. Kíváncsiságom tehát némi részben már ki van elégítve, az ön szives megjelenése által . . . Hanem én nem ilyennek képzeltem a nőgyülölőket. Pali káváncsian nézett a beszédes ajakra. — Nem ilyennek? — Azt gondoltam, hogy a nőgyülölok blazirtak, fakó arccal, kiégett szívvel, kiállhatatlan modorral, elhanyagolt külsővel . . . Ilyeneket, ugy tetszik, láttam is eleget a főváros utcáin. — És engem nem talál kiállhatatlannak? — kérdé feszülten, reménykedve Pál, miközben szép szakállát önkénytelenül végigsimogatta. — Őszintén mondva éppen nem. Sőt merném hinni, hogy jó kezek közt szeretereméltö is tudna lenni. Pali vágyó pillantást vetett a hanyagul ölbetartott szép kezecskékre. Kedve lett volna utánok nyúlni, de hiányzott hozzá bátorsága. Arcza azonban sugározni kezdett, megelégedve fészkelődött székén s ugy látBzik feledte, hogy ő tulaj donkép nőgyűlölő. Nem igen mérlegelte az okos, szép leányka mondatainak igazságát, hanem készpénzül fogadta, a miket mondott. Hogy ez ajak hazug volna, hogy tréfát űzhetne, kigúnyolná, — eszébe sem jutott. Nagyon jól érezte magát közelében, hiszen oly rég volt már, hogy nővel | szcmtől-szemben ült. Egész uj világot látott j maga előtt megnyílni. S milyen világot? j Látta ön, magát, mint szerető férjét egy valódi angyal birtokában, ki őt szerelmével körülveszi, karjaival átöleli . . . Legjobb barátjának nővére ez az angyal . , . Azután ugy érzé, mintha kicserélnék, hogy olvad szivén a jégburkolat, szemében fény gyuladt ki s érzésteljes hangon mondá: — Kisasszony! Kegyed nagyon jó hozzám, gyógyirt nyújtott sebző szivemre. Csodaorvos 1 Ki másokat gyógyítgat, holott magának is orvosra volna szüksége. Mondja igaz, hogy gyűlöli a férfiakat? — Fájdalom uram! igen.