Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-05-07 / 19. szám

I. évfolyam. 19. szám. Pápa, 1904. május Y. Szerkesztőség* és kiadóhivatal: Jókai Mór utca 856. sz. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében, valamint a kiadóhivatalban. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. JÓKAI. ÓKATMÓR meghalt. A titánok kora lejárt . . . Lejárt kora a nemzeti irodalom titánjainak, kik földi emberek voltak, a földön éltek, a földön alkottak, de lelkükben az égiek lelke égett, szellemükben az istenség lakott. Eget vivtak s eget teremtettek meg e titánok számunkra, eget, melyen soha nem szűnő tüzével a költészet napja ragyogott. A mi magyar nemzeti irodalmunk míthosza nem egy ily titánt ismert. S miután a nagyok nagyjai közül Petőfi ifjúsága teljében, Vörösmarty férfikora delén, Arany bevégzett munkája alkonyán — mindannyian már oly régen! — eltávoztak e földről, elköltözött O is, kinek megadatott, hogy két emberöltőn át másokkal egyetemben s egy végső, az egyedüliség fenségétől körülsugárzott emberöltőn át, egymaga képviselje a titánok korát. Álljon mint obeliszk a sivatag közepében, melynek méltóságos alakjára, csudás Írásaira áhítatos kegyelettel tekint az új kornak gyermeke. De az obeliszk is megroppant és letört. Jókai Mór meghalt. A titánok kora lejárt . . . Nem a mának, ennek a Jókai elmúlása fölötti keserves fájdalom könnyözönében fürdő mának feladata, hogy Jókai nagyságát méltányolja épen akkor, mikor O a halhatatlanság kapuját átlépi. E nagyságról Ítéletet mondhat a jövő, amint elzengte már ítéletét a múlt is, a jelené csupán a gyász, a fájdalom. Felemelő, lelkeket vigasztaló, érzéseket boldogító tudat reánk magyarokra, hogy a mi fájdalmunkban osztozik az egész művelt világ. Egy világgal volt közös dicsőségünk az 0 élete, egy világgal közös fájdalmunk az Ő halála. Jókai ravatala felett ma az emberiség milliói könnyeznek, milliók, akik az Ó kiapadhatatlan képzelete alkotásaiban gyönyörködtek, akiknek lelkét felüdítették, megtisztították, az eszmények birodalmába vitték bűvös-bájos történetei, amelyeknek megható és megrázó, elandalító és lelkesítő' részeit a humor isteni derűje sugározta be. De míg az emberiség milliói csupán a költőt siratják benne, a mi könnyeink omlanak a hazának leghívebb fiáért is. Leghívebb fiáért, ki kivette részét az ébresztés, a tettre keltés munkájából, ki felderíteni segítette a szabadság piros hajnalát, ki szólni mert akkor, midőn egy nemzet szólni nem mert s lealáztatása érzetében csak nyögött. Ő szólt, szólott azért: Hogy lenne életösztön a halónak, Bénult idegre zsongító hatás, Reménye a remény nélkül valónak, Önérzet, öntudat, feltámadás! / ff Es megjött a feltámadás. Miben egy nemzet bizni nem mert, minek teljesülését nem remélte, azt az O sejtő lelke megálmodta, trónokat megindító tolla megteremtette. A nemzet feltámadott. A nemzet beállott a népek nagy versenyébe, az új állami létet megteremtő munka ideje kezdődött, s e munkának ihletet, e munkának lendületet ismét az Ő szelleme adott. Lángelméjének varázsától a nemzeti művelődés minden mezején illatos virágok fakadtak, — omoljanak könnyeink a nemzet leghívebb fiáért ! Pápa város középületein fekete zászlókat lenget az üde májusi szellő. Komor szimbólumai e fekete lobogók nemcsak a nagy nemzeti fájdalomnak, de annak a csapásnak is, mely különösen Pápa városát érte. O, mert — s ezt a keserv pillanataiban is büszkeséggel jegyezzük fel — a nagy Halottat szoros szálak fűzték ehhez a mi szerény kis városunkhoz. A tudomány magvait itt, a pápai ősi kollégiumban hintették el lelkének termékeny talajába, itt élte át géniusza méltó társával az ifjúkori szenvedések, az ifjúkori mámor legszebb korát, itt bontogatta tehetsége először szárnyait. Ölts hát lélekben gyászt Pápa város lakossága s te ifjúság, tekints könnyes szemmel a budapesti ravatal felé! Egy teljes éven át ezé a városé, a tietek volt Jókai. Míg élt, Ő gondolt hálával e városra, most hogy meghalt, gondoljatok ti reá kegyeletes megemlékezéssel. De így gondoljon Reá s így is gondol Reá minden magyar ember. A palota gazdag ura, a kunyhó szegény lakója, a férfi, kinek jellemét ezer módon örökítette meg, a nő, kinek bájos lényét ezer alakban varázsolta elő, gondoljon mind kegyeletes megemlékezéssel reá s küldje el virágát a szelíd költőkirály ravatalára. Küldje el virágát s fájdalmas megilletődéssel legyen tudatában annak, hogy: Jókai meghalt, a titánok kora lejárt . . . Dr. Kőrös Endre.