Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1907

II. Bocsor István emlékezete. Az 1907 október 18-án tartott Bocsor-emlékünnepélyen felolvasta Kis Ernő főgimn. tanár

— 19 Hűséges lakói voltak minden nyáron át a kishegynek. Mint Philemon és Baucis, oly nemes egyszerűséggel éltek ők az áldott emlékű nő 1880-ban történt haláláig. Gyermekük nem maradt és így kétszeresen kellett érezni férjének nagy veszteségét. A magára maradt öreg tanárnak hátralevő éveiből mégis kedves emlékképen emelkedik ki az 1882-ik esztendő, az ő 50 éves tanárságának jubileumi éve. Iskolánk fenntartó testülete, a főtiszteletü egyházkerület, minden lehetőt elkövetett az ünnepély fényessé tételére, így akarván kifejezést adni azon mély tiszteletének és szeretetének, amelyet hírneves tanára iránt táplált kebelében. Egyházkerületünk és az egyházmegyék vezető férfiai, élükön a fáradhatatlan buzgalmu Pap Gábor püspökkel, igen nagy számban megjelentek az ünnepélyre, amely az ünnepeltnek kir. tanácsosi cimet hozott. Október 9-én este színházi díszelőadást rendezett a közönség. Itt Mándoky Béla színigazgató szavalta el a költői lelkületű Pap Gábor püspöknek az ünnepelthez irt ódáját. A költeményt, még 5 más üdvözlő költeménnyel együtt, amiket Csepeli Sándor, Pereszlényi János, Soós Lajos, Antal Géza és K. Kis Gyula irtak és az ünnepeltnek Antal Gábor tanártól nagy gonddal irt hü életrajzával együtt egy külön füzetben adták ki, s ennek egy díszpéldányát az ünnepeltnek ajándékozták. Színház után fáklyás zenével vonult a közönség a Kaszinó elé, hol Teuffel Mihály ügyvéd köszöntötte az agg tanárt. Erre azután jól ismert, messzehangzó, mély hangján felelt az ünnepelt a közönséghez a Kaszinó erkélyéről: „Én 50 év óta tántoríthatatlanul lobogtattam önök előtt a világosság és szabadság szövétnekeit. De e szövétnekek már kihullanak öreg kezeimből. Oh vegyék fel önök helyettem a kihulló fáklyákat, a világosság és szabadság fáklyáit. S majd ha egyszer e fáklyákat koporsóm körül lobogtatják, emlékezzenek meg még akkor is öreg tanárjuk e kérelméről. így nyugton tűnhetem el önök köréből". Másnap ref. templomunkban d. e. 10 órakor volt az ünnepély folytatása. Egyházkerületünk küldötteinek élén Pap Gábor püspök tartotta az üdvözlő beszédet és mint a gyöngyszemek gördültek az elismerés szavai a kiváló szónok és hálás tanítvány ajkáról. Mély meghatottsággal válaszolt Bocsor István: „Ne csudálja a mélyen tisztelt közönség, hogy ott, hol most örömkönnyeknek kellene hullania, ezekkel vegyítve a szomorú emlékezet könnyei is hullanak. Ne csudálja, hogy az öröm és fájdalom érzései között libegve köszönetet dadogni s ehhez illő szavakat találni nem bir az összeszorított kebel. Kérem azért engedje el nekem azokat. Hadd maradjon a hálaérzet legmélyebb rejtekében a szívnek, mely utolsó dobbanásig elfelejthetetlenül megőrzi annak emlékét". Egymásután jöttek ekkor az üdvözlő küldöttségek, tanári karunkat legidősebb társunk Vályi Ferenc vezette és átadta üdvözlete végeztével a testület ajándékát, egy arany tollat. „Én a tanártestületben — válaszolt az ünnepelt — már mielőtt megvén2*