Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-23 / 26. szám

1912 junius 23. PÁPA ÉS VIDEKE 3. Ifj. Kvassay István. A koronának lehulltak ékei. A kegyetlen halál ismét elragadott egy szép, mosolygó életet. A kéttornyulaki kis temető kriptája szerdán fogadta örökös lakóul a község ez időszerinti urát, ifj. Kvassay Istvánt, alig 29 éves korában. Az élet pazarul felruházta minden jó tulajdonsággal. Adott neki szerető szülőket, nemesen érző szivet, fenkölt gondolkodást, hirt, nevet, vagyont, gazdagságot, alig egy éve sze- j rető hitvest és mindez alig néhány j perc alatt megszűnt, rombadőlt. Könnyes szemmel álltunk koporsója j körül, amely örökre magába zárta azt, j akit egy község apraja-nagyja rajongó szeretettel vett körül. Mindenkihez volt barátságos szava. Jó szive nem tett különbséget úr és szegény között, sőt ez utóbbiak valóságos patrónusukat vesztették el benne. Sok könnyet felszárított, sok könnyet letörölt. Jutalmazza meg érte az Ur! Kicsiny korától kezdve gondos nevelésben részesült. Édesapja és gondos édesanyja karján már piciny korában sorbajárta a szegények kunyhóit, velük együtt látogatta a betegeket és vigasztalta őket. Karácsonykor ő volt a" község szegény gyermekei között a kis Jézuska küldöttje; o adta nekik a meleg ruhát, a szebbnél-szebb ajándékokat. Id. Kvassay Istvánné szerető édesanyja volt a szegény elhagyottaknak, gondos ápolója, vigasztalója a betegeknek. Ha valaki megbetegedett, első ; látogatója ő volt, a község védőangyala. Ez a határtalan szeretet a kisebbek iránt, beleplántálódott a gyermekekbe is. Kellemes, lekötelező modoráért első találkozásra megszerette mindenki a most elhunyt főurat. Csakis így magyarázható, hogy fent és lent annyi sok jó barátja, annyi sok tisztelője volt. Nincs többé a »jó Pista ifiur«. Igy nevezte, dédelgette a község élte utolsó pillanatáig. Ott alussza örök álmát szerető, gondos édesanyja, a jó nagymama, a hű testvér, a kis »Karlö« mellett a kéttornyulaki útszéli kis temetőben. Mosolygó virágerdő lepte el sirját, melyre az enyészet épúgy rányomja hideg csókját, mint arra a drága halottra, aki életében annyi rózsát fakasztott és annyi sok örömet okozott sokaknak, nagyon sokaknak. Azok a rózsák, azok az emlékek, amelyek felejthetetlenül belerajzolták őt a nép szivébe, szeretetébe, nem fognak elhervadni. Élnek beláthatatlan időkig és ö szeretettel veszik körül azt a családi sírboltot, amelyben főúri világunk annyi nemesen, humánusan, emberiesen gondolkodó, érző tagja pihen a feltámadás boldog reményében. Az Ég Ura küldjön vigasztalást a mélyen lesújtott, sok szomorúságot átélt édes apának, a szerető hitvesnek, aki benne mindenét, boldogságát siratja, gyászolja. A viszontlátás édes reménye enyhítse fájdalmukat. Nem-halt az meg, akinek életét a szív jósága nemes tettekkel aranyozta be! = Felhivás. Felhívom a népszövetségi csoportvezetők figyelmét, hogy a juniusi füzetek már megérkeztek és azokat lakásomon átvehetik. Z. Czigány Gyula, káplán. Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek S az eljövendőségnek. És,mindent, és magad. És sirj eg}' csendes himnuszt a kettős végtelennek. A látogatásról. Lásd, tudtam, hegy ma újra eljössz. Hogy kopogtatni fogsz és betérsz Botorkáló bús gyermekedhöz. És amikor már este volt És ott kint (úgy, mint talán az én arcom) Bús boldogsággal mosolygott a hold, Éreztem, hogy valaki ott áll, Hogy ott állsz kint a küszöbön. S te ajtómon bekopogtattál. És akkor némán, nesztelen Bejöttél, betetted az ajtót És megálltál szemben velem. Néztelek és az ajkad lestem. De te csak néztél szótalan. És akkor a lábadhoz estem. S úgy sírtam keservesen. S te jobbkezed fejemre tetted S megsimogattál csendesen. S szerettem volna porrá lenni, Hogy rám taposs, hogy rám taposs. És lépted alatt énekelni. Nem, édes, én nem vagyok az, Nem, én nem vagyok. Menj ki tőlem; Menj, menj! Hisz vár rád száz igaz. Várnak a méltók és a szentek, A fehérlő homlokukon Csepegő kenettel fölkentek. Akiken a jeled ragyog. Azokhoz menj. Mit akarsz nálam ? Édes, lásd, én nem az vagyok. Én rossz vagyok. Én nem szeretlek, Szemedbe nézni sem tudok. Csak — szeretlek. Nagyon szeretlek. Csak el ne menj. Csak el ne hagyj. Hova leszek nélküled? Nem eresztlek! Foglak én Uram, hogy enyém maradj. kellett a mi lelkünknek most találkozni, mikor már tiltva van! — Az Istenért, Ernő, mit beszél! Oh erről nem szabad Önnek szólani, hisz mi mindketten szeretjük Oszkárt s ő oly nemesen érző lény, oly becsületes jellem, hogy ellene még gondolatban sem véthetünk. — Igaza van Klárika. Ön szereti Oszkárt, de mig a maga ábrándos lelke nem tud az élet mindennapiasságával megelégedni, addig Oszkár munkában edzett erős lelke nem tudja a maga világát megérteni. Azért Ön nem lehet igazán, teljesen boldog. Klárika érezte, hogy Ernő igazat mond, de szólani nem tudott, csak könnyei hullottak sápadttá vált arcára. Sietett letörölni, mert férje lépteit hallá. Még egy ideig együtt voltak. Klárika azonban szótlan volt. Erős főfájásról panaszkodott, azért előbb is tért nyugvóra. Midőn Ernőnek búcsúcsókra nyujtá a kezét, ugy remegett az a kis kéz, oly forró volt. Ernő áhítattal csókolta meg a remegő kezet, hisz nem tekintette ő Klárit vérbőlhusból való asszonynak, hanem valami túlvilágból leszállott csillagnak, mely ragyogást, fényt hintett az ő ábrándos életébe, de érezte, hogy most elszáll a fény örökre, sötétséget, borút hagyva maga után. Klárika szobájába térve, térdre borult, szemét az ágya fölött függő, szenvedő Udvözitó're szegezte, s könyörögve suttogta: — Bocsásd meg Uram az én igen nagy vétkemet. Aztán kimerülve ágyba tért s az álom, a mindent felejtető jóbarát lecsókolta szempilláit. Oszkár és Ernő még egy ideig beszélgettek, aztán ők is nyugodni tértek. Oszkár szobájába lépve, sokáig állt Klárika ágya mellett s szeretettel nyugtatta tekintetét azon a kis asszonyon, ki reá bizta életét s kit neki kell megőriznie az élet viharai ellen. S amint igy szemlélte, oly gyermeknek, lányosnak tünt fel neki ez az alvó asszony, hogy nem mert homlokára forró csókot lehelni, mint máskor, midőn nyugvóra tért. Ernő pedig kitárta szobája ablakát, elmerült a csillagok szemléletébe. Várta, hogy majd csak leszáll közülök egy, hogy lelke sötétségébe fényt hintsen, de hiába! Oly magasan, oly elérhetetlen távolságban ragyogtak azok, mint az a nő, kit lelke mélyéből szeretett. * Az Ernő elutazását követő héten egy este a Ladányi pusztáról tért haza Klárika jó urával. Borzasztó vihar tört ki az uton s a gyorsan lehűlt levegő s nagy zápor egészen átáztatta Klárika lenge nyári ruháját s erős tüdőgyuladást kapott. Egy hétig feküdt élet s halál közt. Oszkár egy pillanatra sem hagyta magára, de ő is csak akkor volt nyugodt, midőn férje kezei végigsimították lázban égő homlokát. Olyankor ajkához vonta az erős férfi kezét s csókot lehelt rá. Oh, hányszor szeretett volna kéró'leg, könyörgó'leg fordulni urához, hogy bocsássa meg lelke gyengeségét, de nem mert, nem akart szólani. Nem akart fájdalmat okozni neki. Midőn jobban lett, külföldre utaztak; ott töltötték az egész telet, de Klárika naponta sápadtabbá vált. Az orvosok, kik megvizsgálták, csak fejüket csóválták, nem tudták megérteni a baj okát. Oszkár kétségbe volt esve, látta, hogy Klárikája nap-nap után hervad. Pedig mily szeretettel van az a sápadt asszony iránta. Talán sohasem szerette őt oly nagyon, mint most. Hányszor elmondta napjában: Én édes jó uram! — Mit tudta azt Oszkár, hogy amint ő magára hagyja Klárikát, egy másik kép lopózik lelkébe, bánatos szemek szenvedő tekintetét látja maga előtt. Mit tudta ő azt, hogy az ő kis virága azért hervad, mert szive ketté oszlott! Nem tudta ő azt meg sohasem. Tavasszal hazavágyódott Klári, vissza