Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-08-14 / 33. szám

1910. szeptember 11. PÁPA ÉS VIDÉKE. valósuláshoz, mint most. Egy évszázad csak elég hosszú idő ahhoz, hogy a legkedvesebb gondolat is megőrlődjék; ennyi idő alatt a leghatalmasabb mozgalom is elveszti erejét: a későbbi nemzedék már nem tud lelkesedni azért, amiért apái hevültek. Ám nálunk ép megfordítva van a dolog: a kath. főgimnázium megteremtésének nagy gondolata szent örökségként száll apárólfiúra. Folyton izgatja az elméket, kiirthatatlan gyökeret ver a szivben és kétségtelen, hogy nem alszik el, mig az ige testet nem ölt. Sokszor csalódott már a pápai kath. közönség. Adja az ég, hogy most ne csalódjék, hogy végre-valahára megvalósuljon az álma. * Már este I óra tájban megkezdó'dött a zarándoklás a Kath. Kör kertjébe. Egyre nagyobb rajokban hullámzott le a közönség, úgyhogy 8 óra után néhány perccel máiegész bátran ki lehetett volna akasztani a Megtelt -hez cimzett jelzőtáblát. Arányi József, a pénztáros és Botka Jenő, az ügyvezető elnök alig győzték bekörmölni a sok felülfizetést. A rendezőség élén Varga Rezső társelnök és Kolbe Nándor, az új háznagy búzgólkodtak. A hűvös idő ellenére is melegjük volt. Nem csoda! Hiszen most állták ki a tűzpróbát s a tűzpróba tűz nélkül is kiizzasztja az embert, azt a kutyafáját! Okolicsányi József, a bizottsági elnök, eleinte igen ünnepélyes arccal fogadja a vendégeket. Később, ahogy a kert egyre jobban megtelik, derűsebb szint öltenek a vonásai. S mikor úgy tiz óra tájban már alig lehetett megmozdulni a rengeteg sokadalomtól, csak úgy sugárzott a szeme az örömtől és büszkeségtől. Csak Szentgyörgyi Sándor karnagy, az est művészi részének rendezője, tipródik idegesen. A kecskeméti, akarom mondani: a pápai öregtemplom nagy harangja már rég megkondult és nincsenek együtt a szereplők! Egyszer csak ny-ilik az ajtó s lélek az ajtón nem ki, csak be... Feltűnik Vaszari Ernő daliás alakja. Utána Pikéthy Tibor lépdegél. Kissé sápadt az arca, pedig ekkor még nem tudta, hogy másnap — a bencés templom kriptájában tesz — műkedvelői látogatást! (Ezer bocsánat, hogy ilyen rossz a nyelvem! De én már csak ilyen vagyok! Javíthatatlan...) Velük érkezik dr. Teli Anasztáz, az új bencés igazgató, akit azonnal nagy érdeklődéssel vesz körül a közönség. Hogyne! Csak megnézzük, milyen a mi direktorunk! Holler Konrád is vele van, de — da schaut man her! — a celló nincs a hóna alatt! (Hiányzik az á-húr!) Ahogy megpillantja őket Szentgyörgyi Sándor, egyszerre felcsillanik a szeme. Odakacsint a cigányra s usgye neki! — rázendít Füredi Kálmán zenekara a Nyitányra. Őszintén megvallom, hogy nem sokat hallottam belőle, mert figyelmemet és érdeklődésemet egy »roppant kicsi nagybácsi« kötötte le, de mindenkitől azt hallottam, hogy igen szépen játszottak a hangász urak, tehát kétségtelen, hogy megérdemelték azt I a sok tapsot, ami a nyitány fináléja volt. A zene épen nem akadályozta a mi kedves postáshölgyeinket abban, hogy szép I »ánzikc« (ad analogiam: subickj-kártyáikat nyakába ne sózzák boldog-boldogtalannak. Okolicsányi Ilonka, Bözsi, Lujza, Deli Bertus, Engedelmes Ilonka, Trauer Inci, Hajnóczky Margit, Pakrócz Vilma, Gárdos Juliska, meg a többiek — ki győzné őket mind elsorolni! - fáradhatatlan kinálgatással igyekeznek tovább adni az ánzikcokon. Л szegény magyar meg — fizet, mint egy katonatiszt. Fizet, mint egy amerikai milliomos. Fizet, mint a — köles, mit is tehetne egyebet?! A kedves postások kedvéért szívesen kiizzadja a sok tiz filléreket, ha muszáj. Gárdos Juliskát csakhamar elszólítja közülük Szentgyörgyi Sándor, a conferencier. A kis postás szó nélkül engedelmeskedik; fölmegy a pódiumra, meghajtja magát s belekezd egy monológba. Kedves, elegáns megjelenés; előadása nagy rutinra vall; mozdulatai keresetlenek s ép azért hatásosak. Kétségtelen, hogy rövidesen egyike lesz a Kath. Kör legszívesebben hallgatott műked1 velőinek. Vaszary Ernőt zúgó tapssal fogadja a közönség. Üt már ismerjük. Sokat vártunk tőle — többet adott, mint amennyit kértünk. Gyönyörű, érces baritonja betöltötte az egész kertet, diadalmasan mérkőzött meg a rossz akusztikával. Kevesen tudnak úgy magyar nótát énekelni, ahogy ő énekel. Olyan igazi művészettel, oly meleg érzéssel s mégis oly természetesen. Pikéthy Tibor pompás zongorakisérete kitűnően simult az énekéhez. Hiába igyekeztek leszállni a pódiumról, mikor a szerepük véget ért. Na ja, majd leeresztjük őket! Addig ha-ha-ha-halljukoztunk, addig éljeneztünk, mig föl nem tapsoltuk őket! Trauner Margit határozottan sokat fejlődött, mióta utoljára hallottuk. Technikája biztosabb; játéka tele van érzéssel, melegséggel. A vasárnapi estét méltán számíthatja legszebb sikerei közé. Frappáns hatást ért el az Okolicsányicsalád szereplése. Egymásután mentek fel a pódiumra Okolicsányi Ilonka, Bözsi, Lujza, Aranka, a kis Juliska, meg Józsi, a gimnázista. Az utóbbi volt a karnagy. Kicsi, de már is nagyon okos; olyan ügyesen dirigálta szépen, hangulatosan éneklő nénjeit és húgait, mint egy — felnőtt. Igazán rendkivüli kedves, családias jelleget kölcsönzött ahang; versenynek ez a szép, értékes pont. Meg is tapsolták ám lelkesen a kis művész-gárdát, különösen pedig a kis karmestert, mert az első két éneket nemcsak dirigálta, hanem ő is komponálta. Ezután szünetet adott a conferencier. Talán nem veszik rossz néven t. olvasóim, ha én is szünetet tartok egy kissé. Meglátogatom a Varga Rezsőt. * Második felvonás. Vége már a látogatásnak, akarom mondani a táncnak. Új emberek lépnek a dobogóra. Sohasem láttuk még őket a Kath. Körben. Annál szebb, hogy az első hivő szóra készségesen jelentkeztek. A szövőgyár dalárdája énekelt Kecskés Lajos vezetésével néhány szép magyar nótát. Sokan is vannak, a hanganyaguk is igen jó, jól meg is tanulták, amit előadtak, világos, hogy zajos tetszést arattak. Kecskés Lajos szép tenorját most hallottam először. Kellemes, tiszta csengésű, behízelgő hang; tele érzéssel, melegséggel. De nem dicsérem meg túlságosan, mert még azt találják mondani, hogy »Száli, te dicsekszel!« Tudniillik tanítványom volt ez a tehetséges, fiatal tanító. De csak latinra, meg magyarra tanítottam. Hálát adhat az Istennek, hogy énekelni nem tőlem tanult. Később még egyszer szerepelt, mikor Hajnóczky Margit szép magyar nótáihoz fújta a szekundot. A dr. Újváry-Egresits-szám nagyszerűen sikerült. A kath. tanítónőképző derék igazgatója rendkivüli tűzzel játszott; megérzett a játékán, hogy belelehelte az egész lelkét. Egresits János hegedűművészetét régen ismerjük. Most is a régi jó volt. — Reméljük, hogy a télen többször is fogjuk őket hallani. Pikéthy Tibor művészi zongorajátékáról már két Ízben is beszámoltam t. olvasóink előtt. Nem akarom még egyszer felújítani, mert, tetszik tudni, nem valami kellemes, ha az ember mindig ugyanazt olvassa. Azért egész röviden csak annyit, hogy méltó volt — önmagához. Ennél szebb, találóbb jellemzést, még keresve sem tudtam volna róla irni. De azt már nem hagyhatom említés nélkül, hogy Vaszary Ernőt — szándéka ellenére, —- ismét sikerült »beugratni«! Úgy történt a dolog, hogy többen felkérték, menjen fel a dobogóra — kottát forgatni. A mi kedves művész-vendégünk Gen készо о séges uri ember. Tüstént szót fogadott. Fellépett, de — lelépnie már nem sikerült, mert azonnal óriási tapsviharba tört ki a közönség s addig nem is nyugodott, mig újra meg nem zendült a délceg erdőmester felséges baritonja! Programmon kívül igen élvezetes perceket szerzett Mikovinyi Jenő, hatvani kir. járásbiró. Pompás színezéssel, kacagtató humorral énekelt el két jóizű kupiét. Énekelt és zongorázott — kapott is annyi éljent és tapsot, hogy két embernek is sok lett volna! Gaál Sándornak, a veszprémi dalegyesület karnagyának cimbalom-játéka, őszinte sajnálatunkra, elmaradt. Szentgyörgyi Sándor sem zongorázott, így tehát megkezdődött a tánc. Dehogy kezdődött. Előbb még Okolicsányi József, dohánygyári igazgató, bizottsági elnök, mondott néhány meleg szóval köszönetet a közreműködőknek, rendezőknek és a megjelent vendégeknek, azután pedig dr. Teli Anasztáz beszélt általános érdeklődés mellett. A szt. Benedek-rend hálás köszönetét tolmácsolta a kitűnően sikerült ünnepségért s gyújtó szavakkal búzdította a főgimnázium barátait további kitartásra, további lelkes munkára. Ezután már igazán megkezdődött a tánc. Megszólalt a cigány hegedűje, táncra perdültek a fiatal párok s talán még ma is járnák, ha meg nem virradt volna! Ezer bocs', hogy ilyen sokat beszélek. Azonnal elkövetkezem, csak azt akarom még megmondani, hogy ki nyerte meg az Okolicsányi Erzsikétől festett két gyönyörű Csendéletet. Hát egy kedves úriasszony,