Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-08-10 / 15. szám
10 » Paksi Hírnök, 2018. augusztus 10. Mozaik Városi olvasmányok Huszonöt éves a Határon Túli Magyar Középiskolások Olvasótábora Fotó: Niki Zoltán „...a szükebb hazáról akarok beszélni. Elmondani, hogy nem egy csapásra ismeri meg az ember, hanem lépésről lépésre. A kisgyerek kimerészkedik a szülői védelem varázsköréből a külvilágba. Először csak a Nagyszederfáig. Aztán tágul a kör, nyílnak a dimenziók. A táj, a nyelv, a közösség a történelem, az élővilág és a költészet. Ezt szerettem volna nyomon követni, de nagyon hamar kiderült, majdnem lehetetlen vállalkozás. Eliszen az időben távoli képek egymásra másolódnak, hogyan tudnám belőle kihámozni a megismerkedés pillanatát.” (Lázár Ervin: A szükebb haza, részlet) rövid időre a félelmeiktől, itt ré- Aki tudja, hogy a magyarság szállásterülete nem fejeződik be Nagylaknál, Tompánál, Parassapusztánál meg Tiszabecsnél, az nem álmodozik, az cselekszik - így kezdte Gutái István nyugalmazott könyvtárigazgató a beszélgetést a 25. alkalommal megrendezett Határon Túli Magyar Középiskolások Olvasótáborában, július utolsó napjaiban. A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás eufóriájában és a korábbi évtizedek csontig hatoló félelmeinek még mindig érezhető közelségében rendezte meg Pakson, Cseresznyéspusztán a határainkon túl élő magyar középiskolások első olvasótáborát. Gutái István nem volt egyedül, így mesél a kezdetekről: Volt egy kolléganőnk, bizonyos Szalontainé Kisgyörgy Zsuzsa, aki feleségemmel, Julival dolgozott a könyvtárban. Dolga szerint szolgálója volt a Magyar Műveltség Szolgálatnak. Érdemes kitérni erre egy-másfél mondat erejéig. Nem ügyintézőnek, meg főszervezőnek, meg nem tudom, milyen menedzsernek hívták magukat a tagok, hanem szolgálónak. A Magyar Műveltség Szolgálat azt a célt tűzte ki, pontosabban azt fogalmazta meg, amit Szabó Dezső író is, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”. Ennek a gondolatnak a jegyében működtek. Főként a szórványban hoztak létre kis csoportokat: Lupényban, Újvidéken, Beregszászon, Felsőbányán, Temesváron. Az első meghívottak ezek a települések voltak, majd a testvérvárosok, Galánta, Kézdivásárhely, Visk következtek, és voltak a második balkáni háború idején Horvátországból elmenekült gimnazisták, akik ideiglenesen Mohácson jártak iskolába. Őket is sikerült elérni, és egy nyáron itt szabadulhattak meg egy szesülhettek azokból az örömökből, amelyekből a tábor többi lakója is. A kilencvenes évek elején kötelesek voltunk bejelenteni, hogy honnan, hány gyermek érkezik. Az első táborokban közel hatvanan voltak. Középiskolások tábora volt. S az élet vagy ismétli önmagát, vagy változatlan - a vonzalmak, az „udvarlás” tekintetében. Voltak bizonyos kalandok, amikor paksi motoros fiúk az éj leple alatt megközelítették a női bázist. És volt fogadókészség is. Az udvaron állt egy nagyon nagy nyárfa, olyan volt, mint egy családfő, uralta az udvart. Annak a félig-meddig árnyékában tartottuk az előadásokat. A programokon nem vettek részt a fent említett paksi fiúk, de gyakran megcsinálták azt a tréfát, hogy „bebőgették a motort, rányomták a kakaót”, aztán váratlanul odébb álltak. És így öt percig megállt az előadás. Addig, amíg a füstöt lenyeltük meg a por lenyugodott. Dr. Ambrus Ágnes kézdivásárhelyi egyetemi tanár segítő közreműködését fontos megemlítenem. Ágnes szerepe azért ilyen érdekes ebben a történetben, mert akkor Kézdivásárhely még nem volt Paks testvértelepülése, amikor a tanárnő bekerült a tábor szervezői közé. Dr. Ambrus Ágnes így emlékezett a kezdetekre: Az első alkalommal a Szent István téren szálltunk le a buszról, és akkor kiderült, hogy onnan a város szívéből ki kell gyalogolnunk valahová. Azt se tudtuk, hogy hova kell jönni, a tábor megkezdődött, és ahogy azon elmélkedtünk, kit keressünk, és hol keressük, elérkeztünk a polgármesteri hivatal elé. Két szép fiatalember jött ki az épületből, az egyik Gutái István, a másik pedig Cukor György volt. A sors így hozott össze a szervezőkkel. Attól kezdve tizenegy évig voltam a táborban. Egyre több diákkal jöttem, olyanokkal, akik közül a táborozást követően sokan kiválóan szerepeltek különböző versenyeken és később az életben. Közülük említenék néhány nevet: Kicsid Gizella, aki egy ideig Sepsiszentgyörgyön volt, most Kolozsváron színművésznő, Ferencz Györgyi, aki szintén színésznő, és több magyartanár és kiváló versmondó nevelkedett a táborban - mondta. A tábor a kezdetek kezdetén még a régi pusztai népiskolát idézte. A munkacsoportok irodalmi, történelmi előadásokat hallgattak, az előadók a szervezők szívességbankjából kapták a fizetséget: ellátást, jó szót, érdeklődő, szorgalmas gyermekeket. Az idő múlásával a versmondó- és drámacsoport mellé bekerültek a zenészek, az újságírók, a filmesek csoportjai, munkaközösségei. Valódi műhelymunka volt minden tekintetben, valódi alkotó közösség. Ezt a tábort nem lehetett, nem lehet „letenni”. A tábort vezetők cserélődtek, de a tábor eredeti célja, tartalma máig megmaradt. Biztos vagyok benne, hogy aki valaha megfordult a cseresznyési olvasótáborban, örök érvényű emlékként őrzi az itteni szerelmeket, barátságokat. Néztem, figyeltem az idei táborban a gyerekeket. Úgy szerették egymást, ahogy mostanában nem láttam szeretni embereket. Úgy gondolkodtak közösen, ahogy az utóbbi időben felnőtt, bölcs embereknél sem tapasztaltam. Egymásnak vetették a hátukat, s úgy dolgoztak egy közös ügyért, ahogy csak a cseresznyési olvasótábori rend szerint lehet: türelmesen, önzetlenül, végtelen elfogadással. Teli Edit
