Paksi Hírnök, 2018 (27. évfolyam, 1-24. szám)
2018-07-27 / 14. szám
Mozaik Paksi Hirnök, 2018. július 27. M 19 Városi olvasmányok A Dunáról „...A szülőföldjével éppen olyan bensőséges viszonyban van az ember, mint az anyjával és a szerelmével. Akár tud róla, akár nem. S mivel a lélek legrejtettebb tájait érinti, s ráadásul mélységesen magánjellegű is, nagyon nehéz róla beszélni [...ja szülőföld nemcsak az a táj, ahol születtél, hanem a közösség is, amely fölnevelt. S ha ezt pontosan érted, akkor meg tudsz érteni mindenki mást, akit egy más táj és más közösség nevelt." Lázár Ervin: Séta (részlet) Öt év után újra volt Duna-átúszás Pakson, és hogy ez megvalósulhatott, sok együtthatónak kellett egyszerre érvényesülnie és egymást erősítenie: hiába a kedvező széljárás és vízállás, a levegő és a víz hőmérséklete, ha nincs mögötte emberi akarás. Hiába a szervezők szorgalma, itt minden segítő kéz fontos: az önkéntes mentőszervezeteké, a búvároké, a paksi családoké. A paksi emlékezet „rakta össze” bennem a Duna-átúszás történetét. Többek mellett Kiszl Károllyal beszélgettünk a közelmúltról. A Paksi Duna-partért Közalapítványról, amelynek a korai években Fonyó Lajos volt az elnöke, majd hosszú évek óta Kiszl Károly kormányozza a feladatokat, az elmúlt években kevesebbet. Emlegettük az 1996-1997- ben, két ütemben kialakított Duna-parti nézőteret, az augusztus 20-i városi programokat, a szponzorokat, a lampionok úsztatását a tűzijáték előtt. Karcsi elfogódottan beszélt az elmúlt évtizedekről, az 1972-es Dunamenti Fiatalok Találkozójáról, a Duna-átúszásról és az ötletadó mesteredzőről, Hajba Antalról. A Duna-partról, „a rakodópart alsó kövéről”, a Hirt-közről, a paksi vízi életről, a dunai mosásról, a kosaras strandról - képeskönyv, képeslapok, megélt élmények, családi-és városi legendák okán szinte minden paksinak vannak emlékei. Abban az időben, amikor a 6-os számú főút még nem választotta el a várost a Dunától, és az életet az alvégen az életszerű élmények igazgatták - nyáron mindennapos volt a dunai fürdőzés, a merészebbek a vízimalmok mozgó lapátjai alatt is bátorkodtak úszni. A Régi Paks könyvet lapozgatom, Kernné Magda Irén, Buksi írásán merengek és hatódok meg egyszerre. „A település melletti partszakaszon a Duna medre gyorsan mélyül, iszapos, csúszós, az örvényekkel teli, gyors folyású víz még a jó úszóknak is számos veszélyt jelent. Hát még az úszni nem tudók vagy azt éppen tanulók számára! Ezért már 1883-ban felmerült egy dunai fürdőház létesítésének ötlete. El is indult a gyűjtés a felépítésére, de csak 1886-ban nyílt meg Freund és Scwartz fakereskedők zárt dunai fürdője, ami rendkívül népszerű volt az ifjúság körében, és jól jövedelmezett a tulajdonosainak is. A korabeli újsághír szerint késő estig tartott nyitva, még kivilágítva is használták. Gondot fordítottak az úszásoktatás lehetőségeinek minél szélesebb körű biztosítására, a polgári iskola tanulói számára kedvezményes bérleteket biztosítottak. Akik úszni tudtak, a szombat és vasárnap délutánt biztosan a strandon töltötték. Sajnos a balesetek, vízbefülások így sem kerülték el a fürdőt, és felújítása is hamarosan időszerűvé vált. A polgári iskola igazgatója mozgalmat szervezett a korszerűsítésére, de a közelgő háború miatt a renoválásra már nem jutott idő. 1926-ban a Dunakorzón nyílt meg a legendás kosaras uszoda, amit a nyugdíjas hajóskapitány, Hága József építtetett és vezetett. Deszkafalának szétszedhető elemeit télre elraktározták, a tavasszal felújítva, átfestve szerelték össze és állították vízre. Pakson vízparti strand sajnos csak a folyó másik oldalán volt. Aki nem rendelkezett saját csónakkal vagy elég pénzzel, hogy bérelni tudjon, csak körülményesen tudta megközelíteni. S ez ma sincs másképp. Persze voltak más lehetőségek is. Az asszonyok nyaranta lejártak mosni a Dunára és velük a nagyobbacska gyerekek is. A virgoncabbak - főként a fiúk - maguktól megtanultak úszni, minden szabályos úszásnemtől eltérően kutyázni, ami leginkább a vízbefúlást elkerülni vágyó kiskutya kézzel-lábbal való kétségbeesett küzdelmére emlékeztetett. Teli volt fürgén csapkodó, fekete klottgatyás fiúkkal a vízpart, de ezt már az én gyerekkoromban is csak lenézően gebickélésnek nevezték: »Nem tud ez úszni, csak gebickél, kutyázik« - mosolyogtak rajta. De a Süvegesrévnél, a Duna, a Villany és a Báró utca torkolatában kialakult mosó- és fürdőhelyek alkalmi strandjain, a Büdösnél (a Báró utca alatt a konzervgyári kifolyónál) az efféle lesajnálás senkit nem zavart. A lényeg, hogy a gyerekek, fiatal felnőttek a kánikulai forróságban a vízben játszhattak, pacsálhattak kedvükre egész délután. A szerencsésebbek hatalmas autógumikban lebegtek, sodortatták magukat folyóval, a szemfülesebbek még a mama mosóteknőjét is elkunyerálták, abban próbáltak evezni. Nagy élet volt!” (Kernné Magda Irén - Bencze Barnabás - Kövi Gergő. KÉPESKÖNYV A RÉGI PAKS) Jó lenne nevet adni a paksi Duna-átúszásnak - beszélgetek magammal a város, a folyó, a paksiak miatt, az ötletadó Hajba Antal világbajnok, mesteredző emlékezetére... Teli Edit
