Paksi Hírnök, 2009 (18. évfolyam, 1-24. szám)

2009-01-09 / 1. szám

2009. január 9. 15 Paksi Hírnök Eletek és sorsok nyomában A híres paksi embereket akkor kezdte „gyűjteni”, mikor a város helytörténeti tankönyvét írta. Kislexikonnak szánta a könyv végére, ám az írásmű így is kétszer olyan hosszú lett, mint tervezte a kiadó, ezért lemaradt ez a bizonyos lexikon. - A tankönyvből sem tudtak húzni — mondja mosolyogva arra célozva, hogy bizony ne­künk, a Paksi Himök szerkesztőinek is fel­adta néhányszor a leckét, hiszen megadott karakterszám ide vagy oda, a mondatok olyan szorosan csimpaszkodtak egymás­ba, hogy abból bizony kivenni nemigen le­hetett. S ez még mindig csak egy rövid ki­vonata annak, amit egy-egy emberről ösz­­szeszedett. Pedig sokszor minden monda­tért meg kellett küzdeni, elő kellett csalo­gatni levéltárakból, az Országos Széché­nyi Könyvtárból, vagy akár élőszóból, emlékekből. S, hogy miért is lett „pótkávé” a szépiro­dalom? A feldolgozott életutaknál, sorsok­nál mélyebb érzelmeket egyetlen kitalált történet sem tud visszaadni. - Ez a létele­mem - mondja, majd nevetve hozzáteszi: - Tulajdonképpen az öregasszonyok is szívesen pletykálkodtak mások életéről, én is ezt űzöm kutatási témává nemesítve. Ugyan nem kevés idő és anyagi ráfordí­tás volt, hogy akár napokat töltsön az or­szág másik szegletében, ám mint mondja, inkább erre költ, mint Cavintonra, neki ez tölti ki nyugdíjas éveit. Sokat kapott ő is a kutatásai során. Például, mikor a segítő­kész könyvtáros vagy levéltáros az ott töl­tött napok alatt a saját életútjába is bepil­lantást engedett. - Hihetetlen, hogy mi­lyen súlyos problémáktól terhelt életek vannak, s mégsem engedik eluralkodni rosszkedvűket, teszik a dolgukat. Ilyenkor az ember a saját sorsát is jobban tudja be­csülni - tűnődik el. Pedig ez a sors sem volt mindig az, ami­nek most látszik. Bizony a házért, az első autóért, a három gyerek felneveléséért meg kellett küzdeni - akár tanítás után a paradicsomföldön, vagy a fűszerpaprikát istápolva. Pedig szentül hittem volna, hogy jómódú polgári család a háttér. Hát félig-meddig az is. Az egyik nagypapa Volt úgy, hogy három napig ült egy könyvtárban, hogy rátaláljon arra a két mondatra, ami még az élet­rajzhoz hiányzott. A kutatómun­ka, amit néhány éve múzeumpe­dagógusként hivatásaként űzött, mára hobbijává vált. Ugyan la­punk hasábjain búcsúzik a „Híres paksiak, paksi hírességek” rovata, ám a sorozatban szereplő életutak bővebb kiadásával könyv alakban találkozhatnak majd. Sok min­denről beszélgettünk ennek apro­póján a szerzővel, Kernné Magda Irénnel, többek között arról, hogy milyen volt a '60-as években taní­tónak lenni, vagy milyen a XXI. században nagymamának, de az is kiderül, ma már miért „pótkávé” számára a szépirodalom. ugyan dunaszentgyörgyi tehetős család sarja, a gazdagság azonban a háborús köt­vényekkel együtt lett semmivé. Ezt köve­tően pékként dolgozott, ám mint vendég­látóm meséli, munka után Jókait olvasott. - Nálunk délután mindenki olvasott. A nagypapa vigyázott az unokára, míg én át­ugrottam a szomszédos könyvtárba - me­séli. A tanári pályát sem azért választotta, mert nem vették fel máshová. Akkoriban respektje volt. Egy somogyi kis faluban kezdte a pályát, ahol tanítóné asszonynak szólították, minden disznótorba hivatalos volt, és akadt szülő, aki kezet akart csókol­ni a pályakezdőnek. S ez nem csupán neki szólt, minden tanárt megilletett a tisztelet. Hogy hova tűnt mindez? Egy kicsit min­denki hibás, a társadalom, ami nem fizeti meg a pedagógusokat, s azok a kollégák, akik nem értelmiségként élnek.- Az elmúlt húsz évben nem volt olyan nagy kiállítás Pesten, amit ne láttam volna- mondja. S arra sem találunk választ, hogy miért ugyanazok az arcok tűnnek fel minden paksi kulturális rendezvényen... - A világ nagyon megváltozott, az emberek félnek egymással igazán beszélgetni, hi­szen öten állnak ugrásra készen valakinek a munkahelyére. Az is szörnyű, hogy a po­litika szabja meg az irányvonalakat, barát­ságokat - sorolja. Beszélgetésünk alatt többször elhangzott: saját útját járta, nem volt népszerű, nem kereste senki ba­rátságát, kínosan ügyelt a függetlenségére. A kérdés, hogy lehet egyáltalán független­nek lenni? - Nem állitom, hogy mindig si­kerül, de törekedni kell rá. Sok hátránnyal jár és magányossá tesz, de ugyanakkor szabaddá is - állítja. Ahogy fogalmaz, so­ha nem volt annyi ideje, hogy odaálljon mások „bandaháborújához”. S ha már az időnél tartunk: ma már öt unokája is kitölti azt. Diótörőt kaptak ka­rácsonyra, amolyan igazi, festett fabábut. Internetes adok-veszek oldalon jutott hoz­zá, ahol olyan ajándékot keresett, amit mástól úgysem kapnak, hiszen nehéz fel­venni a versenyt játékok tömkelegével. — Elviszem őket a balettelőadásra, egy ki­csit így is készülünk a Diótörőre - meséli. Legyen másképp is megközelíthető a va­rázslat, ne egyensziruppal leöntött, céloz a mostani harsány mesevilágra, ami unokáit is elérte. Mint mondja, mellé kell tenni mást is, hogy a gyerek választani tudjon. Amit ő tud nyújtani: klasszikus mesék, mint például a Vitéz László Kemény Hen­rik előadásában. Saját passziójának is hódol: gyalog jár­­kel a városban, hiszen így mindig szembe jön valaki, akivel néhány szót vált. A könyv anyaga is készülőben, ami a városi könyvtár égisze alatt jelenik majd meg. További tervek? Még nem tudni, de min­den bizonnyal lesznek majd. Dávid Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom