Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-12-16 / 26. szám
1992. december 16. 11 PAKSI HÍRNÖK Somogy-Szatmár-Mezőség-Sárköz Népzenei utazás a Kárpát-medencében Tavaly ősszel és télen a Bartina-zenekar Muzsikáló szerszámok című hangszerismertető műsorában számtalan népi hangszert (például körtemuzsikái tekerőlantot, ütőgardont, kobozt, töröksípot) mutatott be a paksi és a környékbeli iskolák tanulóinak. Az idén a Népzenei utazás a Kárpát-medencében című műsorukkal újra meglátogatják tavalyi közönségüket (Novemberben Pusztahencsén, Györkönyben, Nagydorogon és Kajdacson jártak, decemberben Madocsán, Sárszentlőrinceri és az uzdi népfőiskolán szerepelnek. Januárban a paksi diákokkal találkoznak majd.) A képzeletbeli utazás Somogyból indul. (Somogy a legrégibb tájneveink egyike, a Somogyország elnevezés valószínűleg a „kisebbik királyság” intézményének az emléke.) A tréfás párbeszéd után dudanótát hallottunk erről a vidékről. A második állomás a Rábaköz, a Rába, a Hanság és a Nagyerdő közé eső, mély fekvésű, vízjárta terület Ennek a tájnak jellegzetes tánca a körverbunk Először annak a zenéje hangzott el, majd rábaközi dust játszott Szabó László (hegedű), Szabó József (brácsa) és Vén Attila (bőgő). A négy rábaközi falu - Szil, Szany, Rábaszentandrás és Sobor - nevét megörökítő Szélről legeljetek című dalt ismerte az ifjú hallgatóság és együtt énekelte az előadókkal. A Mátrától és a Bükktől északra fekvő terület, illetve az Ipoly völgye, a Palócföld zenéjét bemutatva újra megszólalt a duda, ami ennek a tájegységnek is - Somogy mellett - jellegzetes hangszere. Vidróckiról, a betyárrá lett juhászról zengett az ének: A Vidrócki híres nyája Csörög, morog a Mátrába. Csörög, morog a Mátrába, Mert Vidróckit nem találja. (A dal egyik változata Kodály Zoltán feldolgozásában - Mátrai képek - vált országszerte ismertté.) Ezután bekapcsolódott a brácsa és a^hőgő is: friss következett Szatmárbói magyar verbunkot, csárdást és frisscsárdást (amit azon a vidéken „pittyedárénak” neveznek) hallottunk. Innen átkeltünk a Kárpátokon - a gondolatnak nem kell útlevél - és Bukovinába értünk. A Mária Terézia által elrendelt, elsősorban Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő székely határőrség szervezése elleni tiltakozás szétverése („madéfalvi veszedelem”, 1764.1.7.) után tömegesen szöktek át a székelyek a Kárpátokon, Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva néven alapítottak itt falvakat. Hányatott sorsukról, újbóli menekülésükről, magyarországi megtelepedésükről - a többi között - Sára Sándor dokumentumfilmjei, Tamás Menyhért versei, regényei tudósítanak. A bukovinai székelység lendületes táncának, a silladrinak a zenéjét is játszotta a Bartina, majd (mivel a Keleti-Kárpátok és a Prut közé eső területre) Moldvába értünk, előkerült a koboz és furulyával, dobbal kiegészülve felhangzott: Mikor kicsi leán vótam Zab aratni járogattam Édes Gergelem, kedves Gergelem (Az itt lakó magyar népcsoport csángó elnevezése a csángál = vándorol, elszakad szóból ered.) A csíki havasoktól Moldvába futó Tatros folyó völgyében, a Gyimesiszorosban élő magyarok jellegzetes hangszerét, az ütőgardont felismerték a gyerekek, emlékeztek rá a tavalyi bemutatóról. Utunk következő állomása a Székelyföld, Erdély délkeleti része volt; ennek a vidéknek a népzenéjéből a verbunkot és a forgatást hallottuk, majd északnyugat felé fordultunk és a Kis-és a Nagy-Szamos, a Maros és az Aranyos közötti Mezőségre, annak is Magyarpalatka nevű falujába érkeztünk. (Szabó József és Vén Attila markánsabb, házilag készített vonót vett a kezébe, itt esett szó a háromhúros mezőségi brácsáról is. Menyasszonykísérőt (Kettős szárnya van a parti fecskének. Jobb a lánynak, jobb, mint a menyecskének. Mert a lánynak, ha bekötik a fejét, Búval tölti el az egész életét) ritka és sűrű csárdást hallottunk. „Csak egy ugrás innen Kalotaszeg” - mondta Szabó László, a zenekar szóvivője. (Kalotaszeg Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a legkorábban megtelepült a magyarság.) A vidék népművészete igen gazdag, néptánca, népzenéje virtuóz. Ennek bizonyítására csárdást -Nincsen csillag, mind lehullott a földre Nincs szeretőm, mert elhagyott örökre... és „szaporát” játszott a zenekar. (Szaporának nevezik ott a frisscsárdást.) A Dél-Alföldön értünk vissza a mai Magyarország területére. Tekerőlant és citera szólt, felidézve a padkaporos bálok, a tanyavilágban élő fiatalság alkalmi táncmulatságát. Ezután Szabó József kezébe prímtambura került, Vén Attila pengette a tamburabrácsát, Szabó László bogozott: Arra alá, de sok a fa, a fa... - megérkeztünk a Sárközbe. A gyerekek, miután a Bartina-zenekarral képzeletben átsuhantak a szellemi haza egy-egy táján, együtt énekelték: Hej, Dunáról fúj a szél... A szekszárdi együttes novemheri utolsó jelképes népzenei utazása után még aznap este valóságos útra kelt: táncegyüttesükkel a megyeszékhely németországi testvérvárosába utaztak. gutái
