Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK bennünket. Kollégiuméitól együtt a végtelen magasságba! Érzem, hogy tűz van a csontjaimban, lángol a nyelvem, és szárnyaim vannak, melyekkel repülök fel a légbe, a végtelen felé, hol máskor pacsirták, szoktak énekelni. Pacsirták énekelnek a Kollégium folyosóin, fent is, lent is, kis pacsirták, kis szecskák, kis diákok és nagydiákok, mindenféle diákok, még a teológusok is, aki él, talpon mind, mind, az egész Kollégium! Mire mi a második emeletről leértünk a völgybe, a földszintre, akkor már ott volt az egész Kollégium ifjúsága. Még a nyolcadik osztály is, egytől-egyig mind! Pedig nekik nem is szóltunk; mert ők érettségi előtt állnak, hát nem akartuk zavarni őket. Mégis velünk jöttek, mert belekapott szívükbe, a húsukba a tűz, a márciusnak szent tüze. Aki ezt még nem kóstolta, nem tudja, mi az, mikor az ifjúság szívébe, akárcsak orrába a föld szaga, belekap a tűz, a honszerelem és szabadság mámorító szent tüze, és égnek a fiatalok, mint lobogó fáklyák. Mi is ilyen lobogó fáklyák voltunk, mikor leértünk a főkapuhoz. Mikor pedig már az utcán voltunk, s onnan, meg a promenád felől a szabadságszobor köré gyülekeztünk, hogy ott elénekeljük a Himnuszt, Geőbel Kari, a mi osztálytársunk, hirtelen és váratlanul odaugrik a szabadságszobor lépcsőjére, és elkezd szónokolni. Hogy mit, azt ő maga se tudta. Csak a tűz hajtotta, hát szónokolt. Nem tudta, és mégis volt értelme. Óriási értelme, amit mindenki megértett; amivel mindenki egyetértett. Pedig közben egyre gyülekezett a térre a nép, annyira, hogy megtelt közönséggel, és mint egy táltost, úgy hallgatta Geőbel Károlyt, az ötödikes diákot. Arról beszélt, hogy nem haltak meg ők. Kik nem haltak meg? Petőfi és Jókai, és a többiek, a márciusi hősök, a márciusi dicsőek. A 48-as és 49-es honvédek, kik a szabadságharcban elestenek. Az aradi vértanúk, kiket diadalmámorában a Habsburg dinasztia s az osztrák őrület kivégeztetett. És mindazok, akik a sötét elnyomás alatt a kamarilla bosszújának áldozatul estek - élnek! A testet megölhették, de a lelket nem. Élnek ők, itt lobog a lelkűk mibennünk! így beszélt Geőbel Kari, a mi édes kis osztálytársunk; pedig mikor elkezdte, nem tudta, mit fog mondani. És mikor elénekeltük a Szózatot, a közönség megittasult lélekkel távozott. Mi pedig, mint egykor, ismét lementünk a ligetekbe s ott folytattuk az éneklést, szavalást és szónoklást. Este a színházban azt suttogták a fiúk, hogy az V. osztályt megtizedelik. Rossz éjszakám volt, mert gondoltam, hogy ha kicsapás lesz, elsősorban minket hármónkat csapnak ki, akik értelmi szerzői voltunk az egész várost felbolygató kivonulásnak. Küzdöttem magammal. Egyik pillanatban azt gondoltam: eh, az mégsem lehet! Nem hiszem, hogy Kapossy tanár úr, Győri tanár úr, sőt maga S?» 153
