Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
PAPAI DIAKEMLEKEK Úgy igaz. Erről majdnem elfelejtkeztek a nagy lerendezésben a diákok. Pedig nagy divat volt Pápán a maszkbajárás a diákok közt, és erről le nem mondtak volna a világ minden kincséért sem. Mikor eljött a farsang ideje, vett a diák egy maszkot (álarcot) és azt fölvéve, megfelelően álruhába öltözve, szobatársaival, illetve lakótársaival együtt, szerdán, vagy még inkább szombaton este, útrakelt a városban, fölkereste osztálytársait, barátait, bekopogtatott valamelyik ismerős családhoz, és jól elszórakozott. Vidám esték voltak ezek, „vidám park” nélkül. De erre nem is volt szükségük a diákoknak. Belülről hatott kifelé az öröm, és ez mindenkit magával ragadott. Az egyik diák például cigányasszonynak öltözött, a másik teknőcsináló cigánynak, a harmadik cigányfeleségnek, ölében a gyermekkel, kit a háziasszonytól kaptak kölcsön, és családi jelenetet rendeztek. Hogy megkacagtak rajta diákok és családok! Az se volt utolsó, mikor két diák kártyavető cigányasszonynak ment egy diáktartó családhoz, és kártyát vetettek, szépeket mondtak a háziasszony szép hajadonjának, az „esemadta gyenyerű kisasszonkának” és - vendéglátás lett belőle! Mi Joó Andrással és Faa Ernővel szintén jártunk maszkba egyik télen. Ők már nagy diákok voltak, előbbi hetedikes, utóbbi hatodikos, én negyedikes. Joó András „tanár úr” volt (számtan-tanár, Sebestyén tanár úr), Faa Ernő volt a „hanyag diák”, én az „énekes színész”. Joó András faggatta Faa Ernőt számtanból, de Faa Ernő nem vallott. Erre Joó András (a Sebestyén tanár úr hangján) leszidta Faa Ernőt, hogy milyen elegánsan jár, de sokat dalol és sokat sétál, biztosan kurizál, bezzeg a logaritmust nem tudja! Engem pedig felszólított (ugyancsak Sebestyén tanár úr hangján), hogy énekeljek kuplékat. Hát énekeltem a „Gésák”-ból Vuncsi dalait. Még azt is elénekeltem, hogy: „Kossuth nevét meggyalázta két rőtképű pap: Várva-várta büntetését: mindkettő kikap. De Zimándi és Zelenyék még ma is papol! Magyar földön honáruló lám, meg nem lakói!” Hej, micsoda kedvességet találtunk mi ekkor Kiss Móricék házánál! Ott is lett ám vendéglátás! El sem akartak engedni bennünket! De hát azért csak elmúltak a farsangi napok, és életesebb lett a diákok vágyódása március 15-e után. A Képzőtársaságban egyre nagyobb tért nyertek a szenvedélyes honszerelemtől duzzadó költemények. „A francia gárda meghalt, de meg nem adja magát. Nekünk is volt egy jelszavunk.” A szavalok lángoló szívvel adtak elő egy-egy Petőfi költeményt, s vasárnapról-vasárnapra az ő szavai zúgtak felénk, sokszor döbbenetes erővel, a dobogóról. A rab, A magyar ifjakhoz, A XIX. század költői, Magyar vagyok, Ha férfi vagy, légy férfi, Isten csodája, A hazáról... Ezek és ezekhez hasonlók láttak napvilágot köztünk a 115
