Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
16 SOMOGYI SÁNDOR IV A vízrajzi viszonyok táji jellemzői Pest megye területének vízfolyásait külső területekről érkező átfolyó vizekre és helyi eredetitekre oszthatjuk. Természetes, hogy a nagyobb folyók mind az első csoportba tartoznak, mivel a megyének sem területe, sem annak csapadékbevitele nem olyan nagyságrendű, hogy azon jelentősebb vízfolyások alakulhattak volna ki. A területi vízháztartás alapegyenlete (vízfelesleg = csapadék-potenciális párolgás) itt a tájak többségében veszteséges, azaz vízhiányos, mert a potenciális (lehetséges) párolgás a terület nagyobb részén meghaladja a csapadékmennyiséget. Hogy valamelyes lefolyás (0,5-2) mégis van mindenhol, az annak köszönhető, hogy az időszakos csapadéknak nincs ideje a felszínről sem beszivárogni, sem elpárologni. Emiatt alakult ki a Duna-Tisza közi tájakon az időnként vizet tározó semlyékek, turjánok, vízállásos laposok terjedelmes hálózata, melyek vizét az ugyancsak időszakos, valamint a mesterséges belvízlevezető csatornák vezetik le az állandó vízfolyásokhoz. Csak azokon a tájakon, ahol a fajlagos lefolyás meghaladja a 3 l/s.km2-t - a Visegrádi-hegység és a Börzsöny - számíthatunk önálló vízfolyások létrejöttére. Kivételt képez néhány kisebb csermely, melyeket a mélységi víztartók rétegvizéből eredő források táplálnak (Sződrákosi-, Szilas-, Rákos-, Kőér-patak). A külvizek szemszögéből Pest megye részben a Duna, részben a Tisza vízgyűjtő területéhez tartozik. A két nagy folyó vízválasztója Репс és Csővár között lép a megye területére, ahol a Dunába folyó Gombás- és a Galgába tartó Sinkár-patakot különíti el. Tovább DK-пек tartva a vízválasztó felkapaszkodik a Nagy-Szór (358 m) tetőre, majd Püspökszilágyot és Kisnémedit Ny-ról megkerülve Erdőkertesen át elkülöníti a Galga mellékvizeit a Sződrákosi-patak Dunához tartó ágaitól. Ezután a Gödöllői-dombság Margita nevű, 345 m-es tetőjét keresztezi a vízválasztó, ahol már a Rákos-patak és az Egres-patak között halad. Gödöllőtől DK-re eléri a Juharost (308 m), majd a Rákos-patakkal párhuzamosan haladva Péceltől DK-re a Bajtemetést (302 m). Innen Maglód és Gyömrő között átvágva már a Tápió és a Gyáli-víz tápláló területeit választja el, hogy azután DK-nek fordulva Pilisnél a Gerje-ér forrásait különítse el a Monori-csatornától, mely utóbbi a Gyáli- vizet táplálja. Pilistől D-re fordul a vízválasztó, hogy azután Pusztavacs és Mikebuda között K-nek kiöblösödjön a Tiszához folyó Kőrös-ér és a Duna-völgyi-főcsatorna közén. Aztán Táborfalvától К-re D-nek tartva elhagyja a megye területét a Duna-Tisza vízválasztója, Pest megyének kb. 2/3-át csatolva így a Duna közvetlen vízgyűjtő területéhez. A Duna Pest megyei szakasza az Ipoly torkolatától (1708 fkm) a Soroksári- (Ráckevei-) ág torkolatáig (1586 fkm) tart, tehát 122 km hosszú. Eközben a bal part végig a megyéhez tartozik, míg a jobb part csak Gizellateleptől (1698 fkm) Szigetcsépig (1617 fkm), tehát 81 km hosszan. A Dunának ezen a viszonylag rövid folyószakaszán többféle szakaszjelleg mutatható ki, mert itt töri át az emelkedő középhegységet, és azután itt lép ki a süllyedő Alföld területére. Az emelkedés gerince a bal parti Szent Mihály hegy (485 m) és a jobb parti Prédikálószék (639 m) között éppen a megye határára esik. Következménye, hogy a Duna teljes eróziós energiájával és hordalékával vési, koptatja a mederfenék szálban álló andezit szikláit, és így biztosítja átfolyását. Ezért itt nem rak le hordalékot, sőt, a helyben termelt kőzetanyagot is maradéktalanul elszállítja. Az ilyen folyószakaszt bevágó, felső-szakasz jellegűnek nevezzük, mert általában a folyók nagy lejtésű forrásvidékére jellemző. Itt különleges ok, a kétoldali hegység emelkedése hozza létre ezt a szakaszjelleg típust. Jellemzője a mederanyag és a görgetett hordalék közötti nagy különbség, míg a görgetett és lebegtetett hordalék (murva és homok) között az jóval kisebb. A Dunakanyar elhagyása után a folyam esése kisebb lesz, és emiatt a magával hozott hordalékot részben lerakja. Korábban ez sokkal nagyobb mértékben volt jellemző a Dunára, és ebből az időszakból származik a mederfenék durva kavicsrétege, ami Váctól lefelé Paksig követhető. A jelenben most Budafokig kanyarogva feltölt, az alatt pedig kanyarogva bevágódó jellegű a folyam szakaszjellege. Ez a különbség a múlt század végi mederszabályozás idejéből származik, amikor a Budafok-Nagytétény közötti szakaszon a medermélyülést akadályozó sziklákat eltávolították. A Duna korábbi erőteljes pleisztocén kori feltöltő tevékenységének emléke ezen a szakaszon a Szentendrei-, Palotai-, Óbudai-, Margit- és Csepel-sziget. Ezeken kívül még számos kisebb szigetet és zátonyt hozott létre a folyam, melyek között különösen hírhedt szerepet
