Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye kézműipara a török kiűzésétől 1872-ig - A megye újjátelepülése, a népesség növekedése
PEST-PILIS-SOLT MEGYE KÉZMŰIPARA A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL 1872-1G alapították meg központjukat. A városban 1696-ban 985 házzal rendelkező és 468 ház nélküli család élt. Hat görögkeleti templomot emeltek. Ők alapították Csobánkát, nagy számban költöztek Ráckevére, Szigetcsépre. Pomázra, Budakalászra, Lórévbe és egyes solti településekre is (például Nádudvar). Itt tartózkodásuk nem volt végleges, mert a török veszély elmúltával jelentős részük visszaköltözött hazájába. A spontán vándormozgalom másik irányból, az északi, túlnépesedett megyékből indult dél felé. Pest-Pilis-Solt megye vonatkozásában a szomszédos Nógrád kapott ilyen szempontból fontos szerepet. A beköltözők számára a szabad területek rendelkezésre álltak, nehézséget okozott azonban az, hogy a megérkező szegény lakosságnak kevés igásállata volt a föld megműveléséhez. Ezért a szerveződő faluközösségek még a tág határú településeken az állatállomány nagysága szerint osztották szét, illetve osztották évenként újra a szántásra alkalmas földeket. A népesség növelésének másik módja a tudatos telepítés volt, ami a birtokaikba visszakerült földesurak irányításával ment végbe, és a folyamatot segítette az uralkodó is. Az egyházi földesurak közül a váci püspök a megye északi, a kalocsai érsek a déli részeken rendelkezett birtokokkal és vett részt a népesség gyarapításában. A megye telepítő magánföldesurai közül a Váci járásban a Grassalkovichok emelhetők ki, a Pilisi járásban pedig a hasonló szerepet játszó Savoyai család, amely a 18. század elején a legtöbb települését birtokolta. Az első telepítők közé tartoztak azok a birtokos császári tisztek is, akik érdemeikért megkapták az uralkodótól a területeket, de tartottak a régi földesurak visszatérésétől, és beköltöző lakosság segítségével igyekeztek új helyzetet teremteni. Főként a német telepesek beköltöztetesében jártak elől, akik között több kézműves is volt. Különösen sok német család élt Buda környékén, akiknek beköltözését - politikai okból - az uralkodó is előmozdította. 1690-től Óbudán, Vácott, Bián, Pilisvörösváron, 1691-től Visegrádon, 1693-tól Pilisborosjenőn, 1698-tól Budakeszin, 1699-től Torbágyon, 1700-tól Piliscsabán, Pesthidegkúton, Nagykovácsiban, Ürömben, Solymáron, Pilisszántón jelentek meg németek. Mint jeleztük, a török kiűzése idején a megye egy sor településén volt folyamatos lakosság. Elsősorban a mezővárosok lakói maradtak helyben, olykor védelmet nyújtva a máshonnan menekülőknek is. A Kecskeméti járásban Kecskemét és Nagykőrös mellett Ceglédet és Kókát, a váciban Gödöllőt, Vácot, Galgamácsát, Pécelt, Galgahévízt, a hegyektől és a Dunától védett Pilisi járásban Szentendrét, Biát, Dunabogdányt, Szigetmonostort, Szigetszentmártont, Makádot említik a források. Volt folyamatosság a Solti járás nagyobb, Duna menti helységeiben is, ahol szintén a Duna és a mocsarak nyújtottak védelmet.3 A 17. század utolsó évtizedében a lakosság folyamatosan visszaköltözött a korábban elhagyott falvakba is Ezekben az években települt be illetve vissza magyar lakosság a ’ A kontinuitásról és a telepítések éveiről Őri Péter: A demográfiai viselkedés mintái a 18. században. Lélekösszeírások Pest megyében 1774-1788. Budapest. Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási jelentések 75. 2003. 265-269. p.. kiegészítve: Petróczi Sándor: Pest megy újjátelepülése 1711-1760. In: Tanulmányok Pest megy múltjából. Szerk.: Keleti Ferenc, Lakatos Ernő. Makkai László. Budapest. Pest Megye Tanács, 1965. 128-144. p. 89
