Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
4. Az irodalmi élet metamorfózisa (1849-1867) - 4.2. Műhelyek és műfajok
értékét tekintve emelkedik ki ezek sorából. Lisznyai Kálmán „Gyónón 1852. Május 8- án” keltezte Lévai József barátom tilinkójára c. költeményét, amelyről nem tudhatni, személyes találkozásról íródott-e, Lévay nyomdában lévő és gyér előfizetést ígérő verseinek akart-e reklámot csinálni, vagy egyéb motívum hívta életre, ám a helyszín mindenképpen fontos vagy hitelesítő adat lehetett.24 (Lévay ekkor döntötte el végleg, hogy feladja a Pesti Naplónál az állását, és az irodalomból megélhetés helyett miskolci tanári állást vállal.)25 Hasonló tendencia figyelhető meg a zenetörténetben is, ahol az „ábránd”, a „fantázia” és más romantikus műformák szolgáltak egy-egy vendégeskedés vagy tartózkodás megörökítésére: Gobbi Henrik Hat acsai zeneképei komponált; Simonffy Kálmán csárdást szerzett zongorára, amelynek kottáját az „Egy urasági lak Abonyban” c. kép (nyilván a megírás helye) ékesítette.26 A zene és az irodalom fokozott együttemlegetése nem véletlen: mindkettő képes volt erős érzelmi-hangulati hatások felkeltésére. Nemcsak a bordalok értékelődtek fel újra, de sajátos nyilvánossági forma is kialakult a két társművészet (harmadikként esetleg a tánc) együttes élvezetére: a dalidó, amely egyszerre volt cigánymuzsika melletti sírva vigadás, asztal melletti irodalmi előadóest és táncmulatság. Losonczy László 1852-ben verset szentelt az összevetésnek (Egy dalidó vége felé), felidézve a reformkori bálok zászlódíszes ünnepélyességét, nemzeti ruhaviseletét, boldog hangulatát: „Egy nem maradt el, a magyar zene, / Mint régenten most is megjelene.”27 Egressy Sámuel, akit az imént Vörösmarty házigazdájaként említettünk, már 1848 előtt is működött mint műkedvelő zeneszerző, 1847-ben például csárdással köszöntötte a vezérvármegye megválasztott országgyűlési követeit: „Pest Megyei Követválasztási Zeneemlék Szentkirályi Móricz és Kossuth Lajos barátinak szerzé Egressy G[alambos], Samu.”28 1855-ben, Matók Béla földbirtokos összesen 65 aranyat áldozott három kategóriában zenei pályázatra. A 15 arannyal jutalmazott eredeti népdalok között Egressy Sámuel lett a nyertes; „szövegírója” Arany János volt. (A költő szívességét Egressy Vörösmarty bronz mellszobrával viszonozta.) Az „egy pár népdal” a Sírva jön a magyar nóta világra... és az Elesett a Rigó lovam patkója... volt. Közülük az előbbi Egressytől a Vasárnapi Újság szerkesztőjéhez, Jókai Mórhoz került, aki — a költőtől engedélyt kérve rá — az 1857. évi első, január 4-i számban meg is jelentette. Itt a vers még három strófából állt, és a harmadikból („A hegedű száraz fája kesereg, / Azt gondolnék, hogy a könnye is pereg. / Magyar ember úgy megtáncol, úgy vigad, / Azt gondolnák, hogy a szíve megszakad.”) Arany új népdalt írt. Mivel Egressy nótáit a Rózsavölgyi zeneműkiadó cég 1857-ben megjelentette, a gyors, országos népszerűségnek és a folklorizálódásnak minden adottsága megvolt; még ha a kedélybetegségéről és restségéről panaszkodó Arany sógorának elbagatellizálni igyekezett is az ügyet.29 Hozzá kell tennünk, hogy a református Egressy (Nagykőrös határában birtokos) a főgimnáziumnak fontos mecénása is volt: zongorát vásárolt az intézménynek; 1000 forintot pedig azért adományozott, hogy a summa kamataiból ze24 Hf 1852.jún. 9. 25 GYULAI 1961, 135-136. 26 MONA 1989, 194., 296., 394. 27 Kötetben: LOSONCZY 1857, II. 151. A dalidókra általában 1. SZILÁGYI 2001, 96-118. 28 Kiadó és évszám nélkül jelent meg: OSZK Z VIII. Mus. pr. 1281. 29 AJÖM I. 264., 500.; AJÖM XVI. 780., 785-786. és ARANY 1982, 395., valamint MONA 1989, 338. és 432. 308
