Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből

A rom a romantikában az elmúlás jelképe, egyszersmind alkalom a merengésre, a hajdankor nagy életének felidézésére (ez motívuma lesz a Rákos- és a Visegrád-jel- képrendszemek is), ahogy azt epigrammában (Kölcsey Ferenc: Huszt), ódában (Kölcsey: Hymnus) és elégiák sorában tapasztalhatjuk a reformkorban. Petőfi — mint költészetében általában —59 az átvett, öröklött vagy kölcsönzött motívumot alkotó módon értelmezi: nála a rom nem büszke vár maradványa a tájat uraló hegytetőn, hanem hétköznapi, használati értékkel rendelkező épületé az Alföldön, ahol a kőépület önmagában is ritkaságnak számít. A középkori Szalk falu egykori Szent Mihály-temp- lomából épített csárda (ez a tények, József Attila szavával, a „valódi” szintje) a „vár-e avagy csárda?” konvencionális szembeállítását „Az isten házából csárda!” frissen és eredetinek ható metamorfózisába fordítja át: ez egyszerre nyit történelmi távlatot az akkor is már másfélszázados dalhagyományra („Kocsmárosné kápolnája...”) és — közvetve — Orczy versére („Juhász kápolnája...”) — anélkül, hogy bizonyítani lehetne: Petőfit Orczy felülmúlása, megújítása motiválta volna, vagy akár ismerte volna a bugaci csárdára írott költeményt. Az új keletű szembeállítást (templom-csárda) a vers közepén (44—48. sor) morálisnak tűnő fordulat oldja fel:

Az isten házából csárda!... és miért ne?

Itt és ott élhetünk az isten kedvére;

S láttam én csárdában tisztább szíveket már,

Mint kit naponként lát térdelni az oltár. —

A néprajzkutatás ezt a motívumot, az „engedetlen angyal” kelet-európai meséjét Kiskunfélegyházáról gyűjtötte fel. A szellemi hátország itt már egyetemes távlatokat sejtet: a monda szerint a szolgának öltözött angyal a templomra követ dob (az oltártól kiforduló pap a hívek között szeretőjét kereste), míg a kocsma előtt kalapot emel, mert benne a mulatozók Isten nevét tiszta szívvel emlegették.60 Ezt követi a csárda régvolt, eleven hétköznapjainak rajza, a kocsmabérlő fiának, az ez idő tájt a szalkszentmártoni nagyvendéglő egyik szobájában lakó költőnek mindegyre látott tapasztalataiból. A versszerkezet ilyen bravúros építése, a személyiség hitelesítő ereje az „igaz” szintjére emeli az olyan konvencionális csárdaszereplőket is, mint a szép csapiámé vén férjével, a vándorlegény, a betyárok, a „hamis” deák. A költemény lezárása (80-88. sor) még mindig tud újat és többletet nyújtani: itt a tótágasra szállott sas látszik merengeni a múlandóságról (vö. Az alföld 7. sorával: „Börtönéből szabadult sas lelkem...”), hogy azután Petőfi sajátos, egyéni panteizmusa is megjelenjen a nap („az égnek ifja”) és a délibáb („a puszták szép tündérleánya”) mitikus szerelmében.

Nem függetlenül Petőfi személyes és írói hatásától, az 1840-es években a Duna- Tisza köze a prózairodalomban is elfoglalta helyét. A rege által favorizált felvidéki és dunántúli várromok kultusza után, Jósika Miklós Abafi c. regényének megjelenése (1836) óta Erdély látszott a magyar glóbuszon annak a titokzatos tájnak, ahol minden, a mégoly hihetetlen is megtörténhetett. Noha Jókai Mór utóbb maga is az Erdély- romantika művelője és legnagyobb hatású népszerűsítője lett, első regényében, a Hét59 Vö. BERZE NAGY 1925, 38.

60 ZSIGMOND 1903, 481-482., vö. még BERZE NAGY 1925, 40.

267