Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
2. Az irodalmi élet alkalmai, formái és szereplői - 2.1. Az író társadalmi státusának és életmódjának változása
2.1.3. A biedermeier irodalmi kirándulások divatjáról Az 1820-as évektől kezdve a Duna-parti kettős város (azon belül a kedvezőbb természetföldrajzi adottságokkal rendelkező Pest) — gyorsuló fejlődése során — az ország vitathatatlan szellemi-kulturális fővárosává emelkedett. Ennek megfelelően alakultak át az itt koncentrálódó nemesi és nem nemesi értelmiség érintkezési-társadalmi szokásai is. (Ezeket a reformkor a „társalkodás” fogalmával jelölte, amely nemcsak társalgást, csevegést jelentett, hanem inkább társadalmi rétegek érintkezését, kapcsolatfelvételét és -tartását, amely előfeltétele volt együttműködésüknek a nemzeti célok javára, a liberális érdekegyesítés programja keretében.) A városlakó értelmiséget egyre kevésbé kötötte megélhetése a földbirtokhoz; egyre inkább szellemi tevékenységeik (tollúk, ecsetjük, hangszerük, alakítókészségük; szerkesztői, akadémikusi munkájuk) után éltek, bár az ügyvédi diplomát — mint a szellemi szabadfoglalkozás mögöttes biztosítékát — csaknem mindnyájan megszerezték. Vitkovics Mihály még szenvedélyes fiskálisnak bizonyult; Bajza József 1828-ban már csak hangulata mélypontján, szinte a sors rámért csapásaként foglalkozna a pró- kátorsággal.130 A fiatal Jókai Mórnak pedig eszébe sem jut, hogy eminens eredménynyel végzett jogi tanulmányit hasznosítsa, sőt, Molnár József, pesti principálisa segíti elő a felismert irodalmi tehetség szárnypróbálgatását: „Az ő irodájában használtam fel szabad óráimat irodalmi tevékenységre... [...] első beszélyeimet elolvasta, [...] buzdított és bátorított, [...] a kiadáshoz beprotegált és [...] előfizetőket gyűjtött számomra.”131 Petőfi Sándor sem csupán abban volt első nemzeti irodalmunkban, hogy költői életműve szinte azonnal tudomásul vett része lett az európai kultúrának, hanem abban is, hogy ő már a szó legszorosabb értelmében tollából, versei kiadásából élt (szerkesztői munkája, utóbb katonatiszti fizetése ehhez képest rövidebb időszakokra korlátozódott), pontosabban: élt meg.132 Mint idéztük, Kazinczy Ferenc (1818. évi pesti útjának tapasztalatai alapján) élete végén elismerte a városi életforma nélkülözhetetlen voltát az irodalom számára, irigyelte Szemere Pál „kétlakiságának” lehetőségét, de a maga számára már nem látott változtatási lehetőséget. Bajza József viszont 1849-ben, az összeomlás után, amikor a mind jobban elborult elméjű, de még csak 45 esztendős írónak barátai a vidékre költözés gondolatát vetették fel, ugyanúgy tiltakozott, mint húsz évvel korábban: „Falun nem bírnék megszokni; úgy érezném ott magamat, mint a hal, ha szárazra teszik.”133 A városi polgár és értelmiségi életformájának „társalkodási” alkalmai, mi több, biedermeier kellemetességei (vendéglői és kávéházi társaságokban, színházi nézőtereken, magánházak teadélutánjain, házi muzsikálás alkalmával stb.) közé tartozott a város időleges elhagyása, a kissé érzelmes természetkultusz keretében a városon belüli és kívüli kirándulóhelyek felkeresése, egyházi búcsúk és más ünnepnapok vagy csupán egyszerű heti pihenőnapok keretében. Amíg a városban élő birtokos nemes törvénykezési szünetek és kivált a nyári mezőgazdasági dologidő beköszöntével bir130 BAJZA-TOLDY 1969,444. 131 Beszéd az ügyvédi kamara elnökéhez (1894). In: NAGY 1975, 37. 132 TÖRŐ 1962, 41-90. Legújabban MARGÓCSY 1999, 48-74. 133 Idézi VACHOTTNÉ 1887, II. 265. 191
