AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1976-1977. Budapest (1979)

II. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Nemeskéri Erika: Egy kiadatlan Jókai-kézirat

az ítéletet sugározza. Vagyis a szabadságharc kritikai elemzésére törekedett JÓKAI; számvetést csinált, nem krónikát írt. Nem hamisította meg utóbb egykori szerepét, mert 1850-ben is úgy szemlélte az eseményeket, mint utóbb. Az Emléksorok — a kézirat — a móri csatavesztés leírásával kezdődik, és a Függetlenségi Nyilatkozat kimondásával ér véget. A móri csata 1848. december 30-án volt, a Függetlenségi Nyilatkozatot 1849. április 14-én mondták ki. A kéziratból ugyan nem állapítható meg, hogy ez volna a teljes mű, a JÓKAI emlegette 1851-es kiadványkísérlet egész terjedelmének hiányában ezt nem is lehet megállapítani. Am a kézirat tartalma, kompozíciója az egység benyomását teszi az olvasóra. Az Emléksorok a válságos hónapokat tárgyalja. Két szálból fonja a történetet JÓKAI. A harctéri eseményeket és a politikai történéseket egymást megvilágítani hívja elő, és gondolatmenetét eleve meghatározza a későbbi esemény, a Függetlenségi Nyilatkozat, amelyet — szerinte — nem kellett volna az országgyűlésnek elfogadnia. Ez békepárti álláspont. De JÓKAI azt is konstatálja, hogy a MADARÁSZ bukásával fölénybe került békepártnak már nem lehetett más programja, mint csak kitartani, vagyis ugyanazt akarni és vállalni, amit a republikánusok tettek. Egyetlen pártnak sem volt kikristályosodott programja. Ahogyan nem volt a hagseregnek egységes vezetése. Az Emléksor ok-h&n erőteljesen szóhoz jut KOSSUTH működésének kritikája. Oly erős ez a bírálat, hogy már a kézirathoz képest enyhíti azt JÓKAI, midőn a szöveget nyomtatni kezdik. KOSSUTH személyes kvalitásait ugyan elismeri, de KOSSUTH környezetét, s e környezet hangadóját, a feleséget úgy ítéli meg, hogy erősen befolyásolták KossuTHot, és ez a befolyás kedvezőtlen volt, KOSSUTH pedig könnyen engedett. JÓKAI azonban nem akart elfogultan ítélni, csak keserű volt, csak azt látta, hogy az események alakulására már senkinek sincs befolyása. A hadvezetésben egyénileg kiváló emberek voltak, de egymással torzsalkodtak, féltékenykedéseikkel sok hibát vétettek. A katonák — a hadvezérek — gyanakodtak a polgári vezetésre is. KOSSUTH hadat tudott toborozni, de hadsereget vezetni nem. A polgári vezetésben viszont a pártoskodás őrölte az energiákat. A pártok különben is a személyi erők puszta eszközei, harci területei voltak. Az Emléksorok — a kézirat — XXVII. fejezetében írja JÓKAI: ,,Mindkét párt különös gyarlósága volt az: hogy czéljai elérésének semmi egyéb akadályát nem látta mint az ellenpárt törekvését s azt hívé: hogy ha azt megbuktata győz. Minden a pártvezéri intrikák következtében történt." Békepárti körből szerzett tudomása volt végül JÓKAinak az is, hogy az európai nagyhatalmaknak nem célja az 1815-ös bécsi kongresszus létrehozta európai „súlyegyent" fölborítani. Hivatkozik az Emléksorok BitowN-ra, az angol követre, ki a Függetlenségi Nyilatkozat visszavonásáért agitált a debreceni országgyűlési körökben. „Többször elment a girondisták gyűléseibe s tanácsla nekik: hogy az országgyűlés függetlenség nyilatkozatát meg kell semmisíteni. . . Nem az a nagyobb baj, úgymond az angol, hogy az orosz be fog jönni, hanem az: hogy Európa nem fogja önöket segíthetni e határozatt miatt. Nem az hiba, hogy ellenségeik kezét felszabadíták: hanem az: hogy barátaikét megkötötték." 178