Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - Népi faragóművesség

csak a díszített tárgyak funkciói alapján lehet különválasztani. Amíg azonban a parasztfaragás számos vonatkozásban európai gyökerekből táplálkozott, kapcsolatrendszere Közép-Európával és még távoli tájakkal határozottan kimutatható, a pásztorművészet, a pásztorfaragás belső fejlődés eredményeként alakult ki és vált sajátosan magyar, más népek művészetével össze nem hasonlítható önálló stílussá és tárgyi világgá. Röviden utalnunk kell arra, hogy a pásztorfaragás sem mutat egységes tárgykört és díszítő stílust az ország egész területén. A leggazdagabb anyagot felvonultató dunántúli pásztorművészetre jellemző a fa intenzív alkalmazása és a négy egymást követő stíluskorszak: az ékrovásos-vésett, geometrikus díszítésekkel; a második a spanvolozott, a merev figurális és kezdetleges növényi ábrázolás; a harmadik a karcolt, természetelvű növényi és figurális ábrázolás; a negyedik a domború faragás. Az alföldi pásztorfaragás jellegzetes területe a csont- és szaru faragás, a fémberakás, színes anyagokkal való intarzia, a pásztorkészség stb. Egészében véve azonban lényegesen szegényesebb, mint a dunántúli. A felvidéki pásztorfaragás jellegzetessége a domború faragás, a körplasztika és az ólomberakás. Jellegzetes tárgya az ivócsanak, a bot, a halta és a fokos. Ide sorolhatók még a naturalisztikus faragott bútorbetétek, állat- és emberalakokkal, jelenetekkel. III. Technikák Ekrovás (rovás, rovátkolás, kristálymetszés) Eredetileg késsel készült: a faragvány felülete élben találkozó síkokra bontott, illetve ék alakú bemetszésekből áll. A mértanias díszítéshez kapcsolódik. Legegyszerűbb a széleken bemetszés sor: vízfolyás. Alapdíszítményei: rozetta, svasztika. Emlékei a bronzkorig nyúlnak vissza, de nem igazolt az a korábbi feltevés, hogy ősgermán eredetű lenne. Valószínűbb, hogy kisázsiai eredetű, a díszítménvkincs java innen származik. Az európai parasztságnál általánosan elterjedt. Valószínű a magyarság legrégibb díszítő technikája (ék, ékes, éktelen szavak). Az újkorban inkább a céhen kívüli faragók alkalmazták. Magyarországon a 18. században még túlsúlyban volt, a 19. században háttérbe szorult, díszítményei elaprózódtak. Karcolt díszítés (karro/ozás, sértegetés, bemetélés) Szarun, csonton, fán, kobaktökön alkalmazták (ezen kívül még fémen, cserépen, tojáson is). Gyakran előrajzoltak vele. Lényege: hegyes szerszámmal sértik meg a díszítendő felületet, esetleg többszöri húzással, és ez vékony, csekély mélységű vonalat eredményez, melyet színezőanyaggal (kalapzsír, olajos faszén, faggyúval kevert puskapor stb.) emelnek ki (mocsokvirág, vakvirág). Alkalmazási területei: szarvasagancs, lőporszaru, tülök, rühzsírtartó (a 18. századtól) Alföld, Felső-Tiszavidék) - sótartó (Dunántúl) - pásztorkészségeken (Hortobágy) - fatárgvakon (mosósulyok, mángorló, borotvatok, gyufatartó, kobak, tükrös) főleg Dunántúl - az emberábrázolás technikája a 19—20. század második feléhen a Dunántúlon. Igen régi, a neolitikumig visszamenően széles területeken általános volt. 384