Cseri Miklós - Horváth Anita - Szabó Zsuzsanna (szerk.): Fedezze fel a vidéki Magyarországot!, Kiállításvezető (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)

IX Nyugat-Dunántúl - IX-1 Lendvadedesi útmenti kereszt - IX-2 Vöcköndi lakóház

IX-5 Nyugat-Dunántúl fortélyait, az etetés, az almozás, a szénahordás nem könnyű munkáját ismerhetik meg a kis istállóban. A lakóház közelében áll egyik legrégebbi épületünk, a Vas megyei Egyházashollósról származó, 1811-ben épült talpasvázas*, sövényfalú pajta, melynek vésett-festett felirata a szemöldökfán* olvasható. • A só A mindennapi étkezés legfontosabb ízesítője a só. Évszázadokig csak tömbökben tehetett kapni. A paraszti háztartásokban többnyire kis malmokkat, a vöcköndi házban is látható sóőrlő kővel őrölték apróra. A megőrölt só aztán a sótartóban várta, hogy az ételbe kerüljön. • A zsúptető A kézzel csépelt, csomóba kötött rozsszatma neve a zsúp. Zsúptetőt felvert, iltetve kötözött technikávat tehet készíteni. A felvert zsúptető esetében a zsúpcsomókat kibontva, kalászos végükkel lefelé, lentről felfelé, sorról-sorra a tetőlécekre terítik, zsúpverővel egyenletesre verik, fűzfavesszővel a lécekhez kötözik. A kötözött vagy kettőzött zsúptető tartósabb. A derékban megkötött szalmakévéket (kanca) a tegalsó tetőlécnél kezdve, sorban, sodort szalmakötéltel a téchez kötötték. A második sortól kezdve a kalászos végével lefelé helyezték fel a kévéket (kankéve), így egyentetes lett a tető. A tetőéteket legtöbbször lépcsőzetesen alakították ki a kancakéve atkatmazásávat. A zsúptetők ékességei a gerincek változatos kiképzése, a csavart, fonott, sározott formák voltak.