Cseri Miklós - Horváth Anita - Szabó Zsuzsanna (szerk.): Fedezze fel a vidéki Magyarországot!, Kiállításvezető (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)

VIII Bakony, Balaton-felvidék

A 16-17. században a végvári harcok következtében a Bakony falvai jórészt elpusztultak, és a Balaton-felvidék lakossága is erősen megfogyatkozott. A18. században az új birtokosok magyar német és szlovák telepeseket hívtak be. Az egyházi és világi nagybirtok túlsúlya mellett az itt élő kisnemesség színezte a társadalom képét. A török hódoltság idején a lakosság döntő része áttért a protestáns hitre, de a 18. század végére, elsősorban a telepesek, zsellérek, pásztorok révén, a katolikusok kerültek túlsúlyba. A református vallást főként a kisnemesek utódai őrizték meg. Kővágóörs környékén jelentős számban éltek evangélikusok is. A településképet a középkorban a teleksoros úti falvak*, a 19századtól a szűk faluhatárok miatt bekövetkezett halmazosodás és a közös udvarok rendszere, illetve az újonnan telepített falvakban a szabályosan kimért telkek jellemezték. A múzeumi tájegység a kőépítkezés különféle változatait mutatja be lakó-, gazdasági, közösségi és egyházi építményekkel. bortárolást. A füstöskonyhás*, három- vagy többhelyiséges lakóházak tetőszerkezete, födémé a 19. század közepéig bárdolt keményfából készült. A Balaton-felvidéken főként a szőlőművelés, a part közeli településeken a halászat, míg a Bakonyban az állattartás és az erdei iparok (fafaragás, mészégetés, hamuzsírfőzés*) biztosították a megélhetést. A kevés és rossz minőségű szántóföldön nem termett elegendő gabona, ezért a lakosság élénk cserekereskedelmet bonyolított le a síkvidéki tájak népével. A Balaton-felvidéki borok Nyugat-Magyarországra és Stájerországba is eljutottak.