Cseri Miklós: Néprajz és muzeológia, Tanulmányok a népi építészet és a múzeumi etnográfia köréből (Studia Folkloristica et Ethnographica 51. Debrecen ,Szentendre, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2009)
TELEPÜLÉS - ÉPÍTÉSZET - LAKÁSKULTÚRA - ÉPÍTŐANYAGOK ÉS SZERKEZETEK
eresznél kezdték. Kisebb nádkévéket fektettek egymás mellé, tövénél lefelé, majd — régebben fűzfa gúzzsal, később dróttal - szorosan egymás mellé és a tetőlécekhez kötötték őket. Erre az alsó sorra jött az első verés. A nádcsomókat ugyancsak tövével lefelé egymás mellé fektették úgy, hogy az alsó sorkötését fedje, majd lazán lekötötték. Utána speciális fogazott eszközzel, a nádverővel felfelé ütögetve a nádszálakat simára felverték. 9' Végül szorosan lekötötték. Ugyanígy készült el a többi sor is. Általában 3-4 sort vertek fel, de a negyedik sor már túlnyúlott a gerincen, melyet az ellenkező oldalon kötöttek le. A lekötést, a gerinc beszegését ketten végezték, és egy speciális eszközt, a fából vag}' inkább fémből készült jó félméteres fűzőtűt, nádvarró tűt használták hozzá. A tetőéleken a nádat lépcsőzetesen hagyták. A keresztben lekötött gerincet sok helyütt vályúszerűen összeerősített deszkákkal, fedték, és ezt a gerincre párosan ültetett karókkal, kalodával rögzítették. Szintén a gerinc védelmét szolgálta két szál, nyeregtetőszerűen összeszegezett deszka vagy egy-egy sor cserép. A felvert nádtető 30—40 cm vastag volt, a vizet nem eresztette át, s kiválóan hőszigetelt. Javításokkal, ún. duggatásokkSl több generációt is kiszolgált. A felvetésnél használt nádverőknek a magyar nyelvterületen különféle formai változatai terjedtek el, melyek táji sajátságokat mutatnak, jóllehet funkciójuk azonos volt. 9 4 A nádtetőnek a Kisalföldön sajátos változata terjedt el, a lészás nádtető. Ennél a megoldásnál nem szegelték a tetőzetre a léceket, hanem nádból szalmakötéllel, erdei folyondárral teherbíró, szőnyegszerű szövetet, lészát készítettek, melyet az egész tetőt befedve a gerincszelemenre kötöttek, s erre a lészára került a nádazás. 9 5 A nád mellett kisebb jelentősége volt még a gyékénynek, melyet a náddal vegyesen alkalmaztak. Ebben az esetben a gyékény az alsó réteget alkotta. A gyékénytető készítése azonos volt a nádéval. szalmatető A népi építészet másik, széles körben elterjedt tetőfedő anyaga volt a szalma, mely a gabonatermesztés következtében mindenütt rendelkezésre állt. A szalmával való fedésnek a magyar nyelvterületen három alapváltozatát kell elkülöníteni, melyek az alkalmazott anyag és technika tekintetében is különböztek egymástól. A gabona szalmáját ugyanis felhasználhatták összetörve (kinyomtatva, illetve géppel csépelve) vagy törcdenül (kézi cséplés útján). Az összetört szalmával való tetőfedés legegyszerűbb módja az az országszerte gyakran használt eljárás, hogy az épületet szalmaboglyával fedik. A bogárhátú 9 3 Kurucz 1982. 9 4 MNA 235. és 236. térkép. 9 5 MNL 3: 450, 679-681. 9 6 Páll 1987: 36; Zentai 1991a: 83-84. 261
