Balassa M. Iván, Cseri Miklós szerk.: Népi építészet Erdélyben - Az 1999. március 21-27-én Tusnádon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1999)
Miklósi-Sikes Csaba: A kalotaszegi falvak népi építészetéről
vízfolyását követi -, az egymás mellé épített csűrők sora zárja, míg a lakóházak a meredek hegyoldalra futó telkek felső végében épültek. Az épületek ilyen formában történő elrendezésére azért volt szükség, mivel a mezőről érkező szekerekről így könnyebben lerakható volt a csűrben tárolandó termés, nem szólva arról, hogy a tavaszi olvadáskor, illetve a heves nyári záporok alkalmával a hegyről lezúduló víz az istállótrágya levét egyenesen az utcával párhuzamosan futó, amúgy is megmegáradó patak medrébe, s nem a lakóház környékére vagy annak pincéjébe mosta. A lakóházról Ami az anyaghasználatot illeti, a vidék hagyományos népi építészetének alakulása a fent vázolt földrajzi viszonyokhoz igazodott: Kalotaszeg keleti és északi - fában-kőben szegény - peremvidékén (Felek, Györgyfalva, Rőd, Ajtón, Pata stb.), ha ritkábban is, de feltűnnek a vegyes szerkezetű (sövényfalas) házak példái, míg a magasabban fekvő - fában gazdag - déli és nyugati román településeken, kizárólag a faépítkezés gyakorlata honosodott meg. E két véglet között formálódott és alakult Kalotaszeg - a kőnek és a fának használatán alapuló - népi építészete. A vidék lakossága, történelme során, átvette azokat a szokásokat és gyakorlatokat, amelyek számára legjobban megfeleltek. Nem épített vályogfalú házakat - ritkábban sövényfalakat -, egyszerűen azért, mert nem volt erre rákényszerítve úgy, mint a tőle keletre és északra fekvő vidékek, a Mezőség vagy a Szamoshát lakói, ugyanakkor a tőle délre fekvő mócvidék puritán ácsszerkezeteit bár átvette, de házait már egy magasabb szintű komforttal látta el. A havasi ember ugyanis boronafalú házait csak elvétve tapasztotta, akkor is csak a helyiség belső falait, míg Kalotaszeg falvaiban - úgy a magyar, mint a román lakosság - a házak belső és külső falait egyaránt tapasztassál szigetelte, majd a felületet meszelte. Hasonló „folyamatnak" lehetünk tanúi, ami a parasztház alaprajzának elrendezését illeti. A kétsejtű házak esetében Erdély lankás, dombvidéki településein az ún. pitvar-szoba (füstős-szoba) alaprajz a gyakori, ahol a közlekedés a pitvaron át a szobába vezet. A hegyvidéki településeken általánosan elterjedt alaprajz az ún. „hidegszobás" elrendezést követte, ahol a ház két helyisége - a lakásként szolgáló fűtött nagyobb szoba és a raktárként használt kisebb helyiség - között nincs átjárási lehetőség, ezekben csak külön ajtón lehetett bejutni. Kalotaszegen általában e két megoldás kombinációját használták. Itt is megvan a két helyiség önálló bejárata, a szobákat elválasztó falban azonban az átjárást biztosító ajtót is nyitottak. A boronafalú házak fölényét látszik alátámasztani SEBESTYÉN Kálmán már idézett tanulmánya. Az általa közreadott, 1780-ból származó adatok szerint, a bemutatott 324 lakóház közül 251 boronafalú épület volt, s mindössze 62-nek volt sövényfala, bár ez utóbbinak ún. cöiöpvázas, később talpas-vázas változata, jelentette a kalotaszegi népi építkezés ez idáig legrégibbnek ismert gyakorlatát. Lényegében ugyanezt fogalmazta meg BÁTKY Zsigmond, a múlt század végén gyűjtött adatok alapján -.„Csaknem kizárólag fából, éspedig fenyőfából építkeznek, csak imittamott lehet látni kőből rakott házakat. Elvétve paticsházakat is látni, ezek azonban
