Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)
A TELEPÜLÉS
ször a telkek oldalterületét és hátsó frontját rögzítették. Az utca felé csak az autóközlekedés beköszöntésével vált általánossá, noha a díszesen faragott, festett kapuzatok már a múlt században a hagyományos díszítő tevékenység produktumai közé tartoztak. Ilyen viszonyok között érthető, hogy a telekhatárok nem egyenesek, törések, görbületek vannak bennük. Egyes telkek között kitűzési hibából, a beépítés sajátsága miatt kis zugok keletkeztek. A telkek ennyire esetleges, mérnöki pontosságot nélkülöző jellege részben az állandóan folyó telekaprózódásban leli a magyarázatát. Vizsgálataink során még élt a régi, nagy területű telkek emléke. Egyes szerencsés, véletlenszerű esetekben még egy-egy felosztatlan nagy telket, mint Rábcakapiban mondották „egész helyet" is lehetett látni. Ezek területe 1000 négyszögöl körül járt. Mint említettük, századunk első felében, az új telkek kialakításánál igyekeztek ezt az ideálisnak tartott méretet megközelíteni. A telkek méretének legalsó határa változó volt. A szélessége - egy-két esetet nem számítva -, nem lehetett kisebb, mint a telken épült ház szélessége és még egy kocsi számára elegendő hely. A telek különben használhatatlanná vált volna, terményekkel, takarmánnyal nem lehetett volna beállni az udvarra. A telkek hossza a helyi adottságoktól függött, meglehetősen változóak voltak. Az említett aprózódás során a régi egésztelkek helyén 3-4 keskeny telek keletkezhetett. Egyes települések így roppant zsúfolttá váltak. Ezt az ármentes területek minél alaposabb kihasználása is fokozta. Halászi községet, hajdani mezővárost, a regionális vízrendezések előtt a lakossága töltéssel vette körül a mosoni Dunaág áradásai ellen. A település belső magja ettől oly mértékben zsúfolttá vált, hogy a telkekre az utca felől nem lehetett rakott szekérrel behajtani, a pajtákat pedig az itt szokásos módon, keresztben nem helyezhették el. Az utcakép a középkori kisvárosok zsúfoltságát idézte fel. A telkek zsúfoltsága ott is tapasztalható volt, ahol természeti tényezők nem gátolhatták a település belterületének növelését. Úgy tűnik, 1850ig, de még 1900-ig is szinte lehetetlen volt a külterületből lakótelkeket kihasítani. Ennek a termőterület védelme mellett egyéb feudális birtokjogi okai lehettek. A beltelkek egységnyi területe a külső egységnyi arányos területével szoros egységet alkotott, egyiket a másik terhére közösségi sérelem nélkül, de a földesúr érdekeinek sérelme nélkül sem lehetett növelni. A 19. század második felében meginduló robbanásszerű belterület növekedéseket tulajdonképpen a vízrendezés során felszabaduló, a termelésbe bekapcsolható új szántóterületek ellensúlyozták. A lakóház az elnyúlt, téglányalakú szalagtelkeknek mindig az utca felőli végén állott, beljebb a későbbiek során csak az új házakat helyezték el. A teleknek először az inszoláciő szempontjából előnyös oldalát építették be (33-36. kép). A ház hossztengelyével az utcára merőlegesen, a szomszédos telek határvonalára került. A beépítés során a telek a korábban kialakult, egyetlen határához igazodtak. Ha viszont szükséges volt, a szomszéd kérésre hozzájárult kisebb kiigazításokhoz is. A beépítéseknél előfordult az előkertes típus. Az utcavonal kialakulásában elsősorban az egyes épületek lehető legkedvezőbb helyzete volt döntő. Minél partosabb, kiemeltebb helyre igyekeztek építeni. így a házsorok sokszor csak szeszélyesen követték az utca tengelyét (37. kép). A melléképületeket funkcionális szempontok figyelembevételével helyezték el. A kerteket, ha erre lehetőség volt, a konyha és az istálló közé eső helyen, az épület ereszalja mellett ásták ki, legtöbbször azonban az udvar másik oldalára kerültek. A telek belseje felé a házzal szembeni oldalon voltak elhelyezve a hízódisznók óljai-hidasai és a baromfiólak. Ezek mellett volt helye a kukoricagórénak is, máskor a lakóépület folytatásában, az épület mögött, az árnyékszék épülete után. A kisebb melléképületek, tyúkól, disznóól, a pajták funkcióváltása után a lakóépület végében levő színek alá kerültek. A pajta ugyanis eredetileg kizárólag a szálastakarmány elhelyezésére és szalmatárolásra szolgált. Amikor a szálasgabonát már az udvaron, géppel csépelték el, tehát nem kellett azt berakodni a pajta fiába, a házvégi színekből a szekereket, mezőgazdasági gépeket a pajta középső részébe helyezték. Szokás volt a lakóépülettel szemben levő udvarrészt virágokkal, gyümölcsfával, legújabban pedig díszfával beültetni. Gyakran itt helyezik el a méhest és az aprójószág nyári etetőhelye is ide kerül. Legtöbbször ezen a helyen vannak a kukoricaszárító állványok, de ezek tűzifával, építőanyaggal együtt az utcára is kerülhettek a ház előtti térségre (38-39. kép). Ez is egyik emléke a hajdani kerítetlenségnek.
