Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

BATÁRI ZSUZSANNA-SZONDA ISTVÁN: „Új csizmám nyalka"

Batári Zsuzsanna-Szonda István „UJ A CSIZMÁM, NYALKA../' Bevezetés A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Felföldi Mezőváros tájegységében kialakítandó csizmadiaműhely felszerelésének gyűjtése kapcsán került látókörünkbe a gyomaendrődi csizmadiaműhely, melyben még folyik a hagyományos formát és technológiát őrző csizmakészítés. A tájékozódó kutatások feltárták, hogy a Felföldi Mezőváros tájegységben bemutatandó csizmadiaműhely felszerelése és az adott korszak kisipari csizmakészítési technológiája, néhány apróbb részletet kivéve megegyezik az ország más (főleg az Alföld) vidékein működött csizmadiákéval. Ez a momentum adott indíttatást arra, hogy tanulmányozzuk a jelentős hagyományokkal rendelkező endrődi csizmadiaipart és szerszámkészletet, valamint a Marsi-műhelyben alkalmazott hagyományos csizmakészítési eljárást. Választásunkat segítette az itt folyamatban lévő néprajzi vizsgálat

1 és Marsi János készséges segítsége munkánkhoz. Rajta kívül itt szeretnénk köszönetet mondani adatközlőinknek: Szurovecz László és Bella József csizmadiáknak.

2 A lábbelikészítés témakörét tárgyaló publikációk többségében a történeti források vizsgálatával, valamint a csizma formai jegyeinek bemutatásával foglalkoznak. Ezekkel ellentétben a jelen tanulmány magát a csizmakészítés folyamatát ismerteti a Gyomaendrődön működő csizmadiaműhely (Marsi-műhely) csizmakészítésének technológiai leírásán keresztül. A mesterség a megváltozott viselet és divatirányzatok miatt került a mára már halott szakmák körébe. A csizmadiamesterség céhes alapokról indult a 16. században, és formálódott később a vargákéval kölcsönhatásban. Az ízlésvilág, valamint a cipő térhódításával a bőrcsizmák használata a 20. század közepére teljesen megszűnt. Egy ideig a hasonló technológia a hadseregnek, az árvízvédelmi munkásoknak, illetve a vadászok szűk körének készülő különféle csizmák és magas szárú bakancsok gyártásában nyilvánult meg. Manapság lovagló csizmák készülnek még az eredeti parasztcsizmák technológiai eljárásával, de már csak félkemény vagy puha szárú változatokban és sok esetben nélkülözve a faszeges talpalást is, ami helyett ragasztott gumitalpat használnak. A technológia utolsó ismerői az országban egyre fogyatkozó számú idős (70 éven felüli) csizmadiák, akik még a kisipari körülmények között tanulták ki a szakmát és dolgoztak benne az ipar megszűnéséig. Az ő közléseik alapján, illetve a Gyomaendrődön működő Marsi-műhely termékein keresztül mutatjuk be a hagyományos eljárással kialakított, keményszárú parasztcsizmák készítési technológiáját. A Marsi-műhely felélesztette a nagy múltú endrődi csizmadiamesterség másfél évszázados technológiáját, majd a megváltozott igények tükrében tovább fejlesztette azokat.

3 Ma Magyarországon nem folyik csizmadiaképzés sem hivatalos iskolai formában, sem pedig kisipari betanítással. A Marsi-műhelyben is idős mesterek végzik a munkák nagy részét, csupán a talpalásra (aljazás), és a javításokra foglalkoztatnak képzett középkorú szakmunkást, illetve egy fiatal (26 éves) segédet. Az utánpótlás a gyenge kereslet miatt nem ösztönzi sem a Marsi-műhelyt, sem az egyéb műhelyeket (még két-három hagyományos eljárással dolgozó csizmadia működik ma hazánkban: az egyik Szeles István Budapesten, a másik a gyomaendrődi Marsi János), hogy komolyan foglalkozzanak a tanulóállítással. Pedig az idős mesterek legjobb esetben még öthat évig tudják átadni a mesterséget, és később már ilyen vagy ehhez hasonló tanulmányokra kell hagyatkozni annak, aki fel kívánja éleszteni a technológiát. A téma ezért is aktuális, így megpróbáljuk a legnagyobb részletességgel és pontossággal leírni a munkafolyamatot.