Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

JUHÁSZ KATALIN: A famelencétől a fürdőszobáig. Adalékok a paraszti tisztálkodás eszközkészletének és helyének változásához a 20. század első felében

APOR Péter a Metamorphosis Transylvaniae című könyvében a 17. századi erdélyi urakról elmondta, hogy még kocsikázás közben sem mondtak le a tisztálkodásról, így az urakkal utazó inas nyakában volt az úr aranyas csészéje, az orcatörlővel, fésővel együtt, bőrtokban, lóding módra?

5 Az erdélyi urak ebédkor az asztali áldás előtt is mindig kezet mostak: az nagyjánál az embereknek ezüst mosdókorsó volt, s ezüstmedence, az alávalóknál vagy réz, vagy ón, de medence nem volt. Előbb mindig a leányok, asszonyok, majd a vendégek, végül a maradék háznép mosdott a következőképpen: a kézre korsóból vizet töltöttek a mosdótál felett, majd a feléjük nyújtott kendőben megtörölték.

26 Az 1730 körül Kolozsváron inaskodó RETTEGI György emlékirataiban leírja, hogy az uraknak majd minden héten kellett feredőt főznie. 27 A magyar nemesek kastélyainak fürdőházait a szolgák is használhatták, ahogy azt például RÁKÓCZI László naplójából megtudjuk: Mentem a firedőházba vacsora után, s megfiredvén, szolgáimban is megfireztettem?

% A Batthyányiak egyik várában foglalkoztatott fürdőst a parasztok is rendszeresen felkeresték. A Nádasdyak udvarában 1653-ban feljegyezték, hogy 16 dénárt kaptak a béresek fejek mosatására. Ezek szerint a hajmosás olyan ritka alkalom volt, amelyért külön elmentek a borbélyhoz.

29 A fent idézett adatokon kívül a 17-19. századi magyar parasztok tisztálkodásáról elég kevés konkrétumot tudunk. 1640-ben például egy marosvásárhelyi asszony azzal vádolt meg egy másik nőt, hogy az ellopott tőle egy darab mosószappant. A szappan tehát a mezőváros polgárai között nem volt ismeretlen, de nagy értéknek számított, ha a szappanlopást perre vitték.

30 Tudjuk, hogy a szappan - bár eredete a római korig nyúlik vissza - ritkasága évszázadokon át gondot jelentett az alávetett osztályok körében.

31 Magyarországon a szappanhasználat még a városokban is csak a 19-20. század fordulója körül vált általánossá.

32 A legrégibb paraszti tisztálkodási szokások kapcsán meg kell emlékeznünk a legtovább a pásztorok körében fennmaradt szokásrendszerről, amelynek lényege a zsiradékkal történő testés hajápolás volt.

33 A 19. század elején még a településeken belül lakók között is előfordult ilyen, de a hatóságok rendeletekkel tiltották ezek gyakorlott zsíros, büdös, csömört és ondorodást gerjesztő öltözetét, amely undok viselet a csepegésig zsíros hajjal egyetemben.

34 A haj zsírozását korai leírások is említik.

35 A hajápolás e módjára utalnak az egyes vidékeinken még ma is ismert úgynevezett „fejeltakaró" ruhák (és talán a hálófőkötők is, amelyet éjszakára is magukon hagytak), amelyekkel a párnát védték az elpiszkolódástól: A gazdasszony a szépen megvetett trónusos ágy búvójában alszik. Éjszaka a feje alá ruhát tesz, hogy gyakorta kenegetett hajától a fejeihaj össze ne kenődjék?^ Gömörben a fej eltakaró szőttest, amely kender vagy pamutos vászonból készült 90-110x126-160 cm nagyságú egyszerű mértani elemekből álló csík, a Sajótól délre általánosan használták.

37 A zsírozás a századforduló táján ment ki tömegesen a „divatból", de az idősebbek emlékezetében szinte napjainkig megőrződött.

38 A tisztaság fogalma az archaikus paraszti felfogás szerint a látható szennyeződéstől mentes, valamint az alkalomnak, társadalmi osztálynak és életkornak megfelelően elrendezett testet és ruházatotjelentette. A tisztaság megítélésében nem játszott túl nagy szerepet a körmök, fogak tisztasága, az orrtisztítás módja, vagy a szag. A szorosan egymás mellett élés, a lakás és életkörülmények nem tették lehetővé intim terek létrehozását, vagy bármilyen elkülönülést, így a parasztság számára természetes volt a tisztálkodás közben a meztelenség látványa. Ebben is (mint sok másban) a természetközelibb „civilizálatlanabb" középkori mentalitás fedezhető fel. Az önellátó gazdálkodás keretében előállított vászon (és ritkábban gyapjú) ruházat és ágyruha mosására évente csak néhány alkalommal kerülhetett sor lévén a mosás a korabeli módszerekkel (hamulúgos szapulás, sulykolás, öblítés a szabadtéri természetes vizekben, szárítás, mángorlás) a szennyes mennyiségétől függően több napig (sőt hétig) tartó nehéz, megerőltető munka, amelyet részben az időjáráshoz, részben a mezőgazdasági munka ritmusához is kellett igazítani. így érthető, miért volt célszerű viselet a „tölgyfagatya" vagyis a faggyúval és fahamuval impregnált vászonruházat, amelynek tartóssága mellett sem az időjárás, sem a tetvektől védő hajzsírozás nem ártott. A mosás nehézségei és a nem elegendő mennyiségű ruhadarab miatt ritka fehérneműváltás egyébként csakúgy, mint a füstös földes padozatú lakóház nem is indokolta a túl gyakori, vagy alaposabb tisztálkodást. A tisztálkodás helye függött az évszaktól, a mosakodó nemétől, korától a lakáskörülményektől, az alkalomtól és természetesen a helyi szokásoktól. A régebbi paraszti gyakorlat szerint a tisztálkodásnak nem volt rögzített helye, mint aho-