Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

HÁLA JÓZSEF-MÉSZÁROS BORBÁLA : A budafoki barlanglakások

Hála József-Mészáros Borbála A BUDAFOKI BARLANGLAKASOK Bevezetés A magyar népi építészet kutatói által, a „kezdetleges hajlékok",

1 a „kezdetleges lakóépületek"

2

, vagy a „különleges lakóépületek"

3 közé sorolt, illetve a kőépítkezés kapcsán tárgyalt,

4 esetleg az „egyéb falú" épületek között érintett

5 és a barlangtan művelői által „mesterséges barlangoknak" nevezett,

6 rendszeresen vagy ideiglenesen lakott, mészkőbe, homokkőbe, löszbe, különféle vulkáni tufákba és más jól faragható kőzetekbe vájt barlanglakások hazánk több vidékén előfordultak, illetve előfordulnak. A mai Magyarországon a Bükk hegység déli és délnyugati peremén, a Miskolc és a Tárna völgye közötti területen volt, van a legtöbb belőlük. Ezek részletes történetei-néprajzi kutatása BAKÓ Ferenc nevéhez fűződik, aki eredményeit több könyvben, tanulmányban és cikkben

7

, valamint egy mintaszerű kismonográfiában

8 tette közzé. Tőle tudjuk, hogy az említett vidéken - a két világháború közötti időszakban - 17 településen csaknem 1000 barlanglakást tartottak nyilván.

9 Magyarország másik nagy barlanglakás-területe Buda déli része: Budafok (az egykori Promontor, 1739-től önálló község, 1926-tól rendezett tanácsú város, 1950-től Budapest XXII. kerületének része

10

) és Budatétény (a valamikori Kistétény, 1873-tól önálló község, 1950-től Budapest XXII. kerületének része),

11 ahol a 18-20. században az ott élők több száz barlanglakást mélyítettek a szarmata cerithiumos durvamészkőbe (1. kép) és a fent említett időszakban sok ezer ember, több generáció élte le az életét ezekben a (helyi elnevezés szerint) kőházakbm.

n A több évszázadon keresztül folytatott kőbányászat, valamint szőlőművelés és borgazdálkodás, a pincék és barlanglakások kialakítása következményeként e területen olyan üregrendszer alakult ki, amelynek teljes hosszúsága meghaladja a 100 km-t. Ma kb. 3500 kisebb-nagyobb üreg ismert

13 és az időnkénti beszakadások miatt okoz gondot és problémát, különösen Budafoknak. A pincék és pincerendszerek egy része ma is használatban van és az egykori barlanglakások közül is látható még néhány, amelyeket raktárakká, kamrákká stb. alakították át. A Budafokot a múltban messze földön ismertté tevő lakások és életmód emlékét ezek, valamint egy múzeummá nyilvánított barlanggóc (az egy mély udvarból nyíló több lakás helyi elnevezése) őrzi. „Hol van az a város, ahol a kecske a kéményhez van kötve?" - hangzott a század elején a széles körben ismert tréfás kérdés. A helyes válasz a „Budafokon" volt, ahol a barlanglakások kéményéhez kötötték ki a kecskéket, hogy a kőházak „padlásán" a zöld fűben legeljenek

14 (2. kép.). Dolgozatunkban e barlanglakásokat és lakóikat mutatjuk be az eddig feltárt vonatkozó irodalomra, levéltári és kézirattári forrásokra, valamint a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakos hallgatói, PAPP Árpád és VÖRÖS Balázs gyűjtési gyakorlat, illetve MÉSZÁROS Borbála szeminárium keretében végzett terepmunkájának eredményeire

15 támaszkodva, a budafokiak mellett helyenként kitérve a budatétényiekre is. Szőlészet-borászat, kőbányászat és barlanglakások A Budapest XXII. kerületének területén egykor virágzó, középkori eredetű falvak (Tétény és Csőt) a török uralom alatt elpusztultak. A 18. század legelején Promontor is lakatlan volt, a kevés szőlőt és a nagyrészt parlagon heverő földeket kis erdők tarkították.

16 A vidék a ráckevei (csepeli) uradalomhoz tartozott, birtokosa 1698 és 1736 között Savoyai Jenő herceg volt, aki Promontoron a 18. század elején kastélyt építtetett és majorsági gazdaságot alapított, fő céljául a szőlőkultúra és a kőbányászat fellendítését, valamint az állattenyésztés megteremtését tűzte ki.

17 A szőlőmüvelés újkori megindítói a budai szerbek voltak, akik a városból jártak ki Promontorra földjeiket megművelni.

18 Első telepesek-