Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - H. CSUKÁS GYÖRGYI: Asztalosok Szentkirályszabadján

Nagyapám, Szép Sándor emlékének H. Csukás Györgyi ASZTALOSOK SZENTKIRÁLYSZABADJÁN Szentkirályszabadja Veszprém és Balatonalmádi közt fekvő község. Valaha nemesi jogállású falu volt, amely kiváltságait Szent Istvántól nyerte. Egyike azon kevés falvaknak, amelyek a török kort átvészelték. Népessége ezután gyorsan gyarapodni kezdett, ami annak is köszönhető, hogy a 18. század folyamán a kurialista helységbe betelepedő, nem nemesi származású családoknak is sikerült bekerülniük a nemesség soraiba. Erre vonatkozóan éppen Szentkirályszabadjáról számos adattal rendelkezünk.

1 Az anyakönyvek adatait vizsgálva, a 19. században is gyakori volt nemesek, agilisek, jobbágyok, zsellérek összeházasodása, amiből a társadalom nagyfokú nyitottságára következtethetünk.

2 Az egyre jobban szaporodó népességet a közismerten terméketlen határ egyre kevésbé tudta eltartani, így a 19. század folyamán a népesség egyre jelentékenyebb része vált iparűzővé. A lakosság társadalmi—felekezeti megoszlásának megfelelően a 19. század első két harmadában az iparosság zöme is református vallású volt, jelentékeny része nemesi jogállású. Ettől kezdve egyre gyakrabban találkozunk betelepült, és katolikus vallású iparosokkal is. Szentkirályszabadján a mai napig élnek a gyakran másfél, két évszázados múltra visszatekintő iparos dinasztiák leszármazottai, olyan idős asztalosok, akik apáik, nagyapáik tevékenységére, életmódjára vonatkozóan is értékes információkkal tudtak szolgálni. Az anyakönyvekből, valamint a céhes és ipartársulati jegyzőkönyvekből pedig a 18. század végéig visszamenően sikerült adatokat nyerni a szentkirályszabadi iparosság kialakulására, történetére vonatkozóan.

3 Jelen tanulmány a századforduló táján legjelentősebb iparággal, az asztalossággal foglalkozik. Ennek az iparágnak az ismertetését két szempont is indokolta. Egyrészt adalékokkal szolgálhat a paraszti lakáskultúra 19. század második felében végbemenő változásának, a falusi vásározó asztalosok tevékenységének a megvilágításához, másrészt egy kuriális falu sajátos fejlődésére is fényt vet.

4 1. Céhtörténeti adatok a szentkirályszabadjai asztalosok 18—19. századi működéséhez Minthogy a ma élő asztalosok emlékezete nem igen nyúlik túl a múlt század végénél korábbi időre, s bizonyíthatóan Szentkirályszabadján készült bútorokat is csak az 1880-as évektől sikerült felkutatni, az ennél korábbi időszakra csak a céhes és ipartársasági jegyzőkönyvek, valamint az anyakönyvek eléggé egyoldalú adatait tudtuk felhasználni. Ezek azonban a korai időszakra vonatkozóan nem adnak felvilágosítást arra, milyen vevőkörnek és milyen bútorokat készítettek az akkori asztalosok. A jól körvonalazható, faragással és intarziával díszített balaton-felvidéki keményfa bútorokon belül eddig nem sikerült helyi műhelyeket, asztalosközpontokat azonosítani, noha az emlékanyag felületesebb átnézése alapján volna remény erre. E távolabbi cél eléréséhez szolgál kiindulópontul a szentkirályszabadi asztalosság kezdeteit és múlt századi történetét éppen csak felvillantó, a múlt század utolsó negyedétől 1945-ig tartó periódusát pedig már néprajzi módszerekkel bemutató tanulmány. Szentkirályszabadján a faiparoknak régi hagyománya van. A bognárok már a 18. században önálló céhbe tömörültek. 1768-tól vannak adatok a céh működésére.

5 A szentkirályszabadi „bujdosó bognár céh" a 19. század elején állandó perben állt a veszprémi céhhel tagjainak elpártolása miatt.

6 A bognárokon kívül a takácsok tömörültek még a vörösberényi takácsokkal közös céhbe.

7 Az asztalosok nem alkottak helyi céhet, a veszprémi anyacéhhez tartoztak. Szentkirályszabadi származású asztalosokra a legkorábbi adataink a 18. század végéről vannak. A református egyház matriculájában olvasható egy 1775-ös bejegyzés, miszerint Makki György asztalos ifjú legény (feleségül) vette Veszprémben lakó Besnyő István hajadon leányát, Katát. Makki Györgyről és leszármazottairól a későbbiekben nem hallunk. A szentkirályszabadi református egyház anyakönyveiben a 19. század közepéig csak alkalomszerűen, elszórtan említik az anyakönyvezettek, vagy azok szüleinek foglalkozását. Csupán az 1850-es évektől jegyezték fel rendszeresen a foglalkozást is. A halotti anyakönyvekből korábbi időszakra is visszakövetkeztethetünk. Veszprémi István asztalos 1838-ban hunyt el 68 éves korában, ő tehát még a 18. század végén kezdhette működését. Őt a céhes iratok nem említik. Veresmarti László asztalosmester 1861-ben hunyt el 82 éves korában, ő ugyancsak a századforduló előtt kezdhette tevékenységét, nevével találkozunk a céh jegyzőkönyveiben is. A veszprémi asztalos céh 18. század végi, 19. század eleji jegyzőkönyveiben, feljegyzéseiben ritkán találunk utalást a mesterek, inasok, legények lakóhelyére, így sok esetben csak a családnév ad útmutatást. A Rátzkevi család, a legjelentősebb asztalos-dinasztia őseivel már a 18. század végén találkozunk. 1783-ban szegődtette be Hollósi András Rátzkevi Palkó inasát, majd 1784-ben ugyanő Rátzkevi Lajost. Rátzkevi Palkó 1786-ban szabadult fel. A családnév alapján az 1874-ben szegődtetett Csepeli Ferentz is valószínűleg szentkirályszabadi származású volt. 1806-ban szabadította fel Segesdi István Ispánki Sándor nevű inasát. Egy 1808-as jegyzőkönyvi bejegyzés ugyancsak szentkirály szabadi asztalosról szól : „N. Veres Marti Dánielt, a Betsületes Tcéh mivel tsak 3 esztendős legény, és vándorlani sehová sem volt városunkból, sőt még itt sem dolgozott valamely Mester társunknál, arra való nézve éppen az Mesterséget az ő útján módján ki nem tanulta, és így a Mester darabnak elkészítésére is alkalmatlanná lett — az ő könyörgésére magát megalázván önként, minden erőltetés nélkül, különös