Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)
Tanulmányok - H. CSUKÁS GYÖRGYI: Asztalosok Szentkirályszabadján
de a Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak több más olyan 19. század végi, 20. század eleji enteriőrje is van, ahol egyedül ezek a szekrények „lógnak ki" a hagyományosabb berendezésből. 2. A szentkirályszabadi asztalosok a századfordulótól 1945-ig Az alábbiakban a még élő, idős szentkirályszabadjai asztalosok és hozzátartozóik visszaemlékezései alapján ismertetem az asztalosok munkáját, az értékesítés módját, körzeteit. Minthogy többüknek az édesapja sőt nagyapja is asztalos volt, vagy idős mesterük beszélt nekik mesterségük múltjáról, mindaz, amit a vásározásról emondtak, érvényes a 19. század utolsó évtizedeire is. 29 Az 1900-as népszámlálásnak a népesség foglalkozására vonatkozó adatai szerint Szentkirályszabadja 644 fős kereső népességéből 107-en foglalkoztak iparral. Ebből 51-en dolgoztak a faiparban, ez a szám magába foglalja az asztalosokat és bognárokat is. 30 Az asztalosok kisebbik része élt csak kizárólag iparűzésből, így a Szegedi család, Máté Kálmán, Kis Kálmán és Kis Bálint. Őket már „műbútorasztalos-félének" tartották, akik cifrább, faragott, sőt furnérozott bútort is készítettek. Kis Kálmán és Máté Kálmán épületasztalossággal is foglalkozott, szezonban a kiépülő Fűzfő építkezéseire jártak, bútort inkább csak a téli időszakban készítettek. Ezeknek az asztalosoknak általában külön műhelyük volt, 2—3 segéddel, inassal dolgoztak. Minthogy a legjobb asztalosok hírében álltak, az igényesebb, jobb bútorokat velük készíttették a helybeliek, így ők vásározni is ritkábban jártak. A jó bútornak híre ment, időnként még levélben is kaptak megrendeléseket. Bútorkereskedőkkel is kapcsolatban álltak, így Kis Bálint huzamosabb ideig szerződésben állt Rassnitz veszprémi bútorkereskedővel, és csak neki dolgozott: az ajkai bányavidékre az öltözőkbe készített éjjeliszekrényeket. Voltak köztük, akik egy ideig Pesten dolgoztak bútorgyárban, pl. Szőczi Sándor. Ő is értett furnérozott bútorok készítéséhez, amit az asztalosok többsége nem készített. A gazdasági válság éveiben a munkanélküliség miatt több asztalos is jött Pestről Szentkirályszabadjára, mert úgy hallották, hogy ott nagyon sok asztalos megél. Az asztalosok a mesterséget általában édesapjuknál, falubeli rokonuknál, vagy más helybeli mesternél tanulták ki, alig akadt, aki ipariskolát végzett. Szegedi Lajos hallotta, hogy nagyapja, Szegedi István (1845—1919), 10 évig vándorolt a „céh-világban", és a zirci Wilde Mihálynál dolgozott, miután felszabadult. Csak akkor tért vissza szülőhelyére, amikor megnősült. A szentkirályszabadjai asztalosok többsége azonban kifejezetten vásározó asztalos volt, aki az ipar mellett néhány hold földön gazdálkodott is, néhányan szőlőt is műveltek. Még azok is, akiknek nem volt földjük, eljártak aratni, csépelni, hogy évi gabonaszükségletüket biztosítsák. Szentkirályszabadja határának jelentős részét grófi birtok foglalta el, fennmaradó sovány, köves földjén megélni nem lehetett, ezért is kényszerült a lakosság jelentős hányada iparűzésre. Feltehető, hogy az asztalosok korábban még nagyobb mértékben foglalkoztak gazdálkodással is, s köztük egykor jómódú családok is lehettek. Erre látszik mutatni az egyik legrégibb asztalos dinasztia, a Rátzkevei család portája. A falu központjában álló L-alaprajzú lakóház csehsüvegboltozatos hatalmas szobáival, szabadkéményes konyhájával, beépített hombárokkal teli boltozott kamrájával, az udvar végén álló nagyméretű istállós pajtával ki7. kép. Szentkirályszabadja — Templom utca részlete 1920-ban (baloldalt a Rátzkevi-házzal)
