Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A költő halála

240 Petőfi-Könyvtár Kemény báró pihent hadosztálya, s teljesen szétverik a muszkát. Kivette zsebkönyvét és jegyezgetett. Ki tudja, minő gondolatok lehettek azok, amiket zsebkönyvébe irt egy-két órával eltűnése előtt! A csata mind hevesebbé vált. Bem még ágyufedezetét is átrendelte az Ördögárkon, hogy megbonthassa az orosz gyalogságot s elfoglalhassa ágyutelepét, de a muszkák ismét visszanyomták a fáradt csapatokat. Petőfi a falu elé ment, s egy széles árok hídjának karfájára dőlve, mozdulatlanul nézett a csatatérre, majd a falu vetés-kapujához húzódott, s mély gondolatokba merülve, szoborként állt ott, mintha semmi sem érdekelné. Pedig csak most kezdődött az élet-halálharcz! Lüders egész lovasságát a magyar sereg kimerült jobb szárnyára vetette. E szárnyon voltak az ujoncz székely huszárok. Mintha az ég és föld is összeroppant volna, olyan dübörgéssel vágtatott nekik ez a két ezred dzsidás. Elülről kartács, ágyúgolyók és puskatüz, hátulról villogó dzsidaerdö, minden felé bomladozó sorok; a huszárok látva ezt, vad vágtatással menekültek, magukkal rántva a maroknyi gyalogságot is. Lengyel doktor épp akkor lovagolt el a kapunál álló Petőfi előtt, amikor a jobb szárny felbomlott, s a balszárny is teljesen megingott. Az öldöklő harcz alig ezer lépésnyire folyt előttük. Lengyel ez iszonyatos képre mutatva, fölkiáltott: — A csata elveszett, meneküljünk! — Potomság, — felelte a költő meg sem mozdulva. Az orosz ágyúk iszonyú erővel ontották a halál tiizesőjét, orkánzúgásként siivöltöttek a kartácsok s a tizenkétfontosok.