Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Szentkuthy Miklós: örök utazás — örök olvasás

must; Heidegger-féle nihilista káosz vagy filléres freudizmus tragikomikus exhumálását; perverzió, giccs, horror reménytelen csiklandószereit, kopott panoptikum, vurstli-plasztikon kísértetei. (Bármily fáradt klisé, de ide kell tennünk: „tisztelet a kivételnek".) összes műveim közül nem tudnék „legfontosabbat" kijelölni (nem mert önképzőköri gyermekdedséggel : többet tartok fontosnak), hanem mert tudatosan egyetlen nagy életművön dolgozom: egész életem, egész opusom, a sors által halálomig rám-mért 20. századom egyetlen egység — ha megérem: bevezetéssel, közbeeső, belekomponált kommentárokkal és epilógusokkal el is fogom látni. Kortársi antológiába Divertimenio-mat (1957), a Mozart ürügyén írt könyvemet ajánlanám, mert — minden bornírt kizárólagosságtól távol — Mozart művészeti és morális ideálom, a démónia legfeketébb mélységei és a játékos modor, az emberi jóság (alfám és ómegám, — de nem üdvhadsereg és kispolgári irgalmaskodás formájában), az emberi szenvedés legtragikusabb megtestesülése, a színház színészkedő imádata, műben tökéletes kompozíció, zsarnoksággal szemben kemény dacosság, paradicsomi termékenység, sznobizmus fertőjétől érintetlen, kisemberek egy-vér egy-testvére, alázat, humor, szerénység, forradalmi mondanivaló és bölcs barátság a zeneművészet gyümölcsöző hagyományaival, pozőrok és önteltek utálata: ha korunk igazi társadalmi és művészeti követelményeinek (vagyis saját erkölcsi, művészeti és modorbeli szomjúságomnak) meg akarok felelni és azt ki akarom elégíteni — DivertiraenÉo-mmal rossz helyre tapintottam volna?