Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - E. Csorba Csilla: Jókai „Ingres hegedűje" (A festő Jókai és a tardonai önarcképek)

E. CSORBA CSILLA JÓKAI „INGRES HEGEDŰJE" (A festő Jókai és a tardonai önarcképek) A Jókai Mór életét, munkásságát elemző irodalomtengerben kis szigetet képeznek az íróval mint képzőművésszel foglalkozó írások. Petrovics Elek, Kampis Antal, Szekeres László rövid cikkekben, Vayerné Zibolen Ágnes nagyobb lélegzetű tanulmányban ismertette e különös, de a világirodalomban korántsem egyedülálló jelenséget: a páratlan írói adottsággal megáldott Jókai Mór a rajz és a festészet területén is otthonosan mozgott. (L. Petrovics Elek: Jókai, a festő, in: Az Est Hármaskönyve, Bp. 1925., Kampis Antal: Jókai Mór rajzai, Művészet 1962. február, Vayerné Zibolen Ágnes: Jókai képzőművészeti munkássága, PIM Évkönyve, 1962., Szekeres László: A festő Jókai, Űj Tükör 1977. január 23.) A reneszánsz leonardói eszménye, az „uomo universale" a XVIII—XIX. századi művész számára már egyre kevésbé elérendő cél vagy követelmény. Bár a német romantikusok a művészet együtteséről mint rendszerről beszéltek, amelyben „az egyik művészet létrehívja és feltételezi a másikat", a novaiisi Gesamtkunst ritka kivételtől eltekintve inkább csak elméleti, mint gyakorlati elvárás maradt. (August Wilhelm Schlegel: Előadások a szépirodalomról és a művészetről 1803—1804., in: A romantika, Bp. 1965. 186.) A világirodalom azonban éppen a tárgyalt időszakban tart számon nem kevés többirányú tehetséggel bíró személyt, aki fő kifejezési területe mellett más művészeti ágban is maradandót alkotott. (Így pl. Goethe, Victor Hugo, Thackeray, Turgenyev stb.) Az említett jelenséget a klasszicizmus nagy francia festője, Jean Auguste Dominique Ingres (1780—1867) nyomán, aki kedvtelésből művészi szinten hegedült, ma már világszerte — találóan — az ,,Ingres hegedűje" kifejezéssel írják körül. (E kérdésre vonatkozóan a magyar nyelvű irodalomból 1. Gábor György: Ingres hegedűje, Bp. 1972.) Ez az állandósult szókapcsolat az Ingres hegedüléséhez hasonló reprodukáló készségen túl jelöli a fő művészi tevékenységgel párhuzamosan vagy annak alárendelten végzett más irányú, legtöbbször nívókülönbséget mutató alkotó munkát is. A magyar irodalomtörténet a XVIII. század végén s a XIX. század elején több festő-írót és költőt tart számon, akik irodalomtervezői, írói tevékenységük mellett képzőművészként is jelentős műveket hagytak az utókorra: Kisfaludy Károlytól kezdve, aki magát elsősorban festőnek tekintette, Kazinczyig, Jókaiig, Madáchig. A festő-rajzoló, nemegyszer plasztikával is foglalkozó írók, költők műveit, amelyeknek bemutatása sok esetben nem annyira a vizuális élményt várók, mint inkább a kuriózumok iránt érdeklődők számára jelent eseményt, külföldön több esetben tematikus kiállításon szerepeltették. (Az időszaki kiállítások mellett számos külföldi múzeum állandó tárlaton mutatja be kettős tehetségű íróinak képzőművészeti alkotásait, kísérleteit mint az pl. a párizsi Victor Hugo-