Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1949

bői. Azután is ízlésem, sőt meggyőződésem ellenére szinte idegenként éltem itthon, a Horthyék taposta országban, s amikor csak szerét ejthettem, külföldre menekültem. Magyarnak 1945. február 13-a óta vallom magamat. Aznap szabadult fel Budapest s szabadultam fel én is, háromszorosan: mint ennek az országnak a polgára, mint író és mint kommunista. S aznap, romjaiban és bűzölő dögeivel együtt, kezdtem megszeretni megalázott szülővárosomat. Tudtam az eszemmel, az idegeimmel, a bőrömmel, hogy most fogja megkapni igazi alakját. Azt, amely a város felépítőinek, a többségnek, a munkásságnak méltóságosabb és tisztább mintájára van szabva, s amely mozdulataiban többé nem a saját szkepszisétől vakaródzó polgárt fogja utánozni, hanem a szigorúbb, de egyben jókedvű, alkotó embert. Arcán a cinizmust, a vidám csúfolódást, a boltos ravaszkodást a gondolkodás redői, a megalázottságot az öntudat nyugalma váltja fel, emberszabású lesz. Úgy fog nevetni, bánkódni, örülni és szenvedni, mint az olyan ember, aki tisztán tartja a házát és nincs lelkiismeret-furdalása. Megtanul szeretni. Ma még nem tartunk itt, még sok az eltakarítanivaló. De ez a május elseje számomra perdöntő bizonyságot tett arról, hogy ebben a szép stílusban munkálkodunk önmagunkon. Hogy négy év alatt többet emelkedtünk nemcsak anyagban, de lélekben is, mint amennyire a legmerészebb álom is számíthatott volna. Hogy még meglévő sebeinkkel is, amelyeket az évszázados rabság dörzsölt ki bőrünkön és jellemünkön, már ma is jóval magasabban állunk, mint az én emberöltőmnek bármelyik úgynevezett virágzó jólétben eltelt esztendejében. S hogy egy olyan céltudatos, kemény, tiszta és forradalmi emberség alakul ki bennünk, a bőrünk alatt s a zsigereinkben is, amely egész rabszolgamúltunkat levedleni képes, s a külső szabadságon felül meghozza benső szabadságunkat is. Ezer apró jelét látom ennek a benső tisztulásnak. A háború alatt elfelejtettük, hogy mi a szeretet. A tőkés szabad verseny szentesítette az ököl s a könyök kíméletlen használatát, s szeretetre már csak ott jutott hely, ahol ez a kettő elvégezte dolgát. Ma is egy szigorú rendben élünk, de ennek a rendnek, amely kemény is tud lenni, a szolidaritás, a szeretet az alapvető elve. Intézkedései, törvényei, szokásai nyomán szinte észrevétlenül, de mind erőteljesebben egy új magatartás nő rá az emberekre, amely megteremti a létnek és az együttlétnek nemesebb formáit. A fejlődés szemmel látható. Minél tágasabb lesz gazdasági szabadságunk, annál észrevehetőbben bontakozik ki az emberekből a benső szabadság legbiztatóbb jele: az emberszeretet. Emberszeretet a legmélyebb értelemben, olyan, amely célja elérésében - ha szükség van rá kíméletlen is tud lenni. Ezt az emberszeretet fedeztem fel abban a csepeli vasöntőben, aki 60 órát virrasztott át álmatlanul, hogy befejezhesse műhelyének május elsejei díszítését, ezt a földalatti kalauzában, aki az apa gondos kezével, tréfálódzva, végtelen gyöngédséggel nyomta, dögönyözte, csitította a zsúfolt kocsi utasait, míg maga majd megfulladt a tolongásban, ezt az anyában, aki négy és fél óra hosszat tolta a gyerekkocsit, hogy megmutathassa fiának Rákosit, vagy Rákosinak a fiát. Nem tévesztenek meg a rossz kivételek. A panasz mindig hangosabb, mint az elégedettség csendes dallama, hamarabb talál utat az ember füléhez. Minduntalan talál-