Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

De ennyi talán elég is a kifogásokból. Ha valaki ennél jobb és teljesebb orvostörténeti enciklopédiát szerkeszt egyszer - majd, a jövőben, netántán - ott mindent kedvére kijavíthat. Mint az előszóból is kiderül, a szerkesztőknek három fő céljuk volt e munka megalkotásával: Egyrészt egyetlen áttekinthető kötetben kísérelték meg összefoglalni az eddig felhalmozódott orvostörténeti kutatási eredményeket, másrészt a kutatás mai állásának megfelelő, s a legfrissebb irodalmat ismertető, kiindulópontul szolgáló kézikönyvet szerettek volna segédletül a kutatók kezébe adni, harmadrészt pedig az orvostörténetröl nem sokat sejtő nagyvilág előtt is nyilván bizonyítani akarták szaktudományuk teljesítőképességét, fontosságát és erejét. A szerkesztőknek mindhárom célt sikerült elérniök. Igen lényeges teljesítményei e munkának azok az összefoglaló címszavak, amelyek egy-egy orvostörténeti fogalom, elmélet, korszak bemutatására vállalkoznak: ezek a szócikkek kivétel nélkül igen magas színvonalúak, tömörek, informatívak és adatgazdagok, és a mellékelt irodalomjegyzék is alkalmas arra, hogy a további kutatások kiindulópontja legyen. Az effajta szócikkek remekül és tudatosan dolgozzák magukba a legfrissebb felfedezéseket, részeredményeket is. A kötet képanyaga nem túl gazdag, fekete-fehér fotókra szorítkozik, és az sem tudható, mi volt a képek válogatásának elve, vagy rendszere, ám ez az igen szép kivitelű, elképesztően hibátlan szövegű, rendkívül magas színvonalú és hasznos kiadvány esetén semmiféle hiányérzetet nem hagy az emberben. Inkább az az érzésünk, hogy az illusztrációkat csak afféle ráadásképpen kaptuk a kötet tudós szerzőitől. Ha az ember túl tud emelkedni irigységén és némi magyar mivoltában való sértettségén, csak bámulattal és elismeréssel szólhat erről a csodálatos szerkesztői, szerzői és kiadói, ám elsősorban tudományos teljesítményről: az Enciklopédiáról, amelyet nyilván a következő évtizedekben csak „az Enciklopédia" néven fognak emlegetni azok, akik forgatására nap mint nap, nolens-volens rákényszerülnek. Magyar László András Horányi Ildikó: A látszatos halál. A magyarországi tetszhalál-fóbia története. Bp., Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2003. 159 p., ill. [História Medica sorozat]. A halál ugyan nem az élet eseménye, de koronként az élők fantáziáját élénken tudja foglalkoztatni. Nem véletlen, hogy az idevágó ismeretek, elképzelések képtelenül kusza halmazát idővel egy önálló tudomány hivatott rendezni. A magyar thanatológiai kutatásoknak magát a diszciplínát megalapozó, a művelődéstörténeti megközelítések heterogén halmazából kiemelő új hulláma a "Mauzóleum" főcímű, vagy ötven szerzőt és kísértet-szerzőt (Dömés Kristóf, Bencés Lajos, Pálos Xavér) felvonultató antológiával (Adamik Lajos et al., szerk.: Mauzóleum. Halálirodalom. A halállal való foglalkozás. Bp.,Bölcsészindex Central, 1987) és Kunt Ernő ethnothanatológiai összefoglalásával (Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Bp.,Gondolat 1987.) jelentkezett, ezt követte egy újabb antológiája a "Liget" című irodalmi és ökológiai folyóirat különszámaként, Kovács Ákos szerkesztésében (Haláljelek. Bp., Liget 1990.). Velük párhuzamosan fejti ki vitatható színvonalú műkő-