Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra
tanácsa 1840-ben készítette el az első csatornázási tervet, amit 1847-ben hagytak jóvá. E terv szerint sugár alakban vagy szelvényszerüen gyűjtőcsatornákat terveztek, ezek közül nyolc a Dunába ömlő főcsatornába ágazott. Ezen csatornákban szüretien szennyvíz került. 1869-ben átalakították a jelentősen megszaporodott lélekszámú főváros csatornarendszerét, ami két főcsatornába gyűjtötte a szennyvizet és az 1 millió koronás értékű beruházás után kialakított 26,3 km hosszú csatornarendszer a Ferencváros alatt egy szűrő és tisztítórendszeren keresztül szivattyútelepen át került a Dunába. 1893-ban felépült a soroksári tisztító és szivattyútelep, 1896-ban befedték a mai Nagykörút helyén lévő holtágat és kialakították a bal parti nagy gyűjtőcsatornát. 1916-ban felépült a Hungária körúti gyűjtőcsatorna és a bal parti részek 60 %-a csatornázottá vált. Buda esetében a terepviszonyoknak megfelelően épült ki a csatornarendszer, az Ördögárok és a Szépvölgyi patak befedésével két főcsatorna épült ki. A Duna-hidak kiépítésével egy időben városrendezések történtek, amihez jelentős kommunális programot is kidolgoztak és meg is valósítottak. 1912-ben Óbudát csatornázták, a mai Zsigmond téren szivattyútelepet létesítettek, 1914-ben felépült az angyalföldi hasonló szennyvíztisztító. Ezen programokban még nem tartoztak bele a mai külterületek (Újpest, Kispest, Pestszentimre, Pesterzsébet, Csepel, Budafok, stb.); amelyek ekkor még nem tartoztak a fővároshoz, önálló települések voltak: 1896-ban Budapesten 23, 7 km hosszú fő- és 320 km mellék-csatornarendszer volt, amely 1914-re 41,2 km-re, illetve 397 km-re gyarapodott. 1914-ben a szűrt és ellenőrzött minőségű vízzel való ellátottság 67 % volt (ez 1941-re 87 %-ra emelkedett). 1914-ben a komfort nélküli lakások aránya 46 % volt, ezek rendelkeztek a környéken (házudvaron) ivóvízzel és WC-vel. A saját WC-.vel rendelkező lakások aránya 39 % volt, (ez 1941-re 45 % emelkedett). A vezetékes vízellátás 1896-ban 49 millió köbméter, 1920-ban 75 köbméterre emelkedett évente. Ekkor a főváros csatornahálózatának hossza 446 km volt. A vidéki csatornázási hálózat 1896-ban a történelmi Magyarország területén 31.234 km hosszú volt, ami 1914-ben 56.479 km-re emelkedett. A csatornák alatt téglaépítésű és cementből készült csatornákat értettek, ami csak városokra és nagyobb településekre voltjellemző. A falvakban csak ásott árkok szolgáltak „csatornának", ami az esővizek és vízfeltörések elvezetésére szolgáltak. A vidék vonatkozásában például az öblitéses WCrendszer csak 9,5 % volt, a főváros esetében ez az adat elsősorban a nagyarányú építkezések miatt magasabb. A tiszai árvízsújtotta Szeged újjáépítése korszerű kommunális rendszert eredményezett, amely csatornarendszer hossza 1914-ben 175 km volt a fő- és mellékcsatornákkal együtt, miközben Szolnokon ez ekkor még 48, 5 km hosszú volt. Ebben az időben a vidéki településeken (városokban és .falvakban) elsősorban az artézi kutak építését és az ásott WC fertötlenítési programját szorgalmazták és hatóságilag szigorúan ellenőrizték. A Tisza mentén a lecsapolások és folyószabályozások előtt (és után) az ott élő lakosság egészségi állapotát nemcsak a vad- és pangó vizek okozta fertőzések befolyásolták, (és ezzel összefüggésben alakult a halálozási arány is), hanem az ország és különösen ezen vidékek meglehetősen rossz orvosellátottság is. Hazánk 1769-ig nem rendelkezett önálló orvosi karral, orvosaink tudásukat a közeli külföldi egyetemeken szerezték meg. A helyzet olyan rossz volt, hogy Mária Terézia 1748-ban, 1752-ben és 1756-ban ismételten kiadta azon rendelkezését, hogy minden vármegye és szabad királyi város köteles egy orvost tartani. Egyetemet végzett orvos hiányában egy orvos akár 3-5 vármegyét is kénytelen volt ellátni.
