Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Sinkovics József: Szérumszerencsétlenség 1950 — Emlékirat

Június 5-én Faragó nem tudott beszélni velem. Másnap, június 6-án, kedden kora hajnalban az ÁVÓ egyenruhás és civil emberei otthon (Ráday utca 7.) letartóztattak, és gépkocsin a Sztálin (ma Andrássy) út 60. alatt működő főhadiszállásukra vittek. Míg anyámnak azt mondták, hogy csak kihallgatásra visznek, és vacsorára már otthon leszek, nekem azt mondták, hogy ügyészi utasításra le vagyok tartóztatva, és parancsuk van, hogy menekülési kísérlet esetén agyonlőjenek. Ez a kapu alatt történt. A civil ruhás nyomozó a nadrágjából pisztolyt húzott elő, és rám fogta. Sárdiné, a házmesterné felsikoltott és keresztet vetett. Azután közrefogtak és elvittek. Mögöttünk Sárdiné bezárta a kaput (elfojtott zokogását még ma is hallom; az ÁVO már vitt el egy fiatalembert a házunkból, aki sohasem tért vissza). A kihallgatások Letartóztatásom első napjaiban láttam viszont Faragó professzort. Engem akkor még nem bántottak, így jó állapotban voltam, ő viszont alsóruhában volt (ingben, alsónadrágban, zokniban). Arcának jobb fele zúzott és dagadt volt, az ingén vérfoltok látszottak. Falhoz fordulva álltunk sorban, hogy a vécébe jussunk. Közöttünk hat-hét személy állt (köztük egy nő). Mögöttünk fel-alá járkáltak az ÁVO legényei, fennhangon szidalmazva és fenyegetve bennünket. Tilos volt nemcsak beszélni, hanem egymásra nézni is. Aki a fejét félrefordította, annak az arcát beleverték a falba. Vérpacnik voltak sorban a falon. A sor végénél levő nyitott vécé előtt állt egy pribék, és trágárul ordítozva siettette az ott egy percre leülő férfit vagy nőt. Megrökönyödve figyeltem ezt a leírhatatlanul megalázó és kegyetlen jelentet. Hogyan hagyhatta ezt ki Dante Alighieri az Infernóból? Ezek még Dante képzelőerején is túltettek! Faragó professzor is észrevett engem. „Maga nagyfejű!" — ordította az őr, és megrúgta őt. Szemeim majdnem kifordultak üregükből, ahogy jobbfelé néztem, amint fejemet egyenesen tartottam a fal felé fordulva. Észrevettem, hogy Faragó jobb keze hüvelykujjának körmével karcolja a falat. Néhány centimétert hátrahajolva megjegyeztem a helyet, ahol állt (a falon levő vérpacnikról). Utána bejutott a vécébe, majd elvezették. Amikor lépésről lépésre oldalvást jobbra haladva arra a helyre értem, ahol ő állt, a falon ezt olvastam: „NE HARA". Úgy értelmeztem, hogy azt üzente: „ne haragudjatok rám". Többet sohasem láttam őt. Kihallgatásomat nem a szérumszerencsétlenségre vonatkozó kérdésekkel kezdték. Tudomásuk volt arról, hogy 1944—45-ben Hunyadi-páncélgránátos voltam. Hitetlenkedve hallgattam ezt. Rosszul reagáltam, mert nem voltam az, de nem fogtam fel a vád súlyát, és akkor ott nem tudtam, büszke legyek-e erre, vagy tagadjam. Megkérdezték: kiadjanak-e a Szovjetuniónak, hiszen biztos, hogy harcoltam a dicsőséges Vörös Hadsereg ellen, vagy itt most bevallom. Végül is tagadtam. Elmondtam, hogy a csepeli Weiss Manfréd gyárban (amelyet az amerikaiak bombáztak) szolgáltam harmadéves orvostanhallgató koromban 1944-ben mint „légóorvos". De hát engem kiképeztek katonának! Igen, de az az orvostanhallgatókkal együtt történt 1943—44 nyarán, Gödöllőn. Fegyveres alakulatnál nem szolgáltam: Civil alakulattal, egyetemistákkal mentem ki 1944 decemberében Breslauba és Haliéba (Németország), ahol egy szemesztert hallgattunk, és 1946-ban önként jöttem vissza. Mi történt 1945-ben? — kérdezték. Amerikai fogságban voltam — válaszoltam. Ott szervezték be? — szólt az újabb kérdés. Mire szerveztek volna be? — kérdeztem vissza. „Népirtásra!" — kiabálta diadalmasan kihallgatom.