Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Antall József: Egy évszázados per — A Görgey-kérdés tegnap és ma

tében még csak fokozódott. De a Görgey körüli huzavona, az egyértelmű leváltás vagy határozott kinevezés elmulasztása, csak ártott magának a szabadságharcnak. Egy időre azonban — ez már a dolgok rendje — javult kettőjük viszonya. Jól mutatja ezt az is, hogy a trónfosztást kimondó Függetlenségi Nyilatkozat (1849. április 14.) sem okozott még végzetes szakítást, pedig hatásától az offenzíva közepette joggal féltette Görgey a vegyes összetételű tiszti kar hangulatát. A győzelem harmóniát teremtett. Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Gödöllő jelzik a tavaszi hadjárat sikereit, amelyben Görgeynek vitathatatlan szerepe volt. Innen vezetett az út Vác és Nagysalló irányába, amely megnyithatta volna az utat Bécs felé. Görgey azonban — Kossuth-tal egyetértésben — a körülkerített Buda ostromába fogott. A politikai cél és a katonai dicsőség most tragikusan találkozott. Ezzel az időveszteséggel elesett annak lehetősége, hogy elfoglalják Bécset és újabb fordulatot adjanak a küzdelemnek. Kossuth ugyan később abba akarta hagyatni az ostromot, ekkor azonban Görgey ragaszkodott a befejezéshez. Buda ostromát később Görgey is egyik nagy tévedésének minősítette. Görgey a tavaszi hadjárat során igen nagy tekintélyt szerzett. Benne látta eszméi végrehajtóját a Debrecenben kibontakozó irányzat, a békepárt is, akik a katonai győzelmektől Bécs engedékenyebb magatartását remélték. Támadásaikat a Kossuthot balról támogató radikálisok, elsősorban Madarász László ellen irányították. Kovács, Kazinczy, Kemény Zsigmond és lapszerkesztőjük, Jókai Mór megegyezésben reménykedtek. Igazi együttműködés azonban nem jött létre a kard hatalmától rettegő félénk politikusok és a katonai uralom megragadására ugyancsak nem elszánt Görgey között. Inkább csak kacérkodtak a gondolattal. A békepártban másodrangú, Kossuth és körének súlyával nem mérkőző politikusok foglaltak helyet. Politikai koncepciójuk vezető képviselői — Deák, Batthyány, Eötvös, vagy akár Széchenyi már nem mentek vagy legalábbis nem értek el Debrecenbe. A vég kezdete Június derekán megindultak nyugat felől Haynau megerősített csapatai, a zsigárdi és peredi ütközetben győzelmet arattak. Ugyanakkor megkezdődött Paszkievics seregeinek bevonulása is. Kossuth 173 000 katonájával szemben 370 000 jól felszerelt osztrák és orosz katona támadott minden oldalról. Az ellentétek már az első kudarcok után ismét kiújultak Kossuth és Görgey között. Hiába kísérelte meg Kossuth a felfelé buktatását, amikor a Szemerekormány megalakulása után hadügyminiszterré nevezte ki, seregét Görgey nem hagyta el, folytatta hadműveleteit, újra a Duna mentén hátrálva. Ezzel elérkezett a küzdelem utolsó szakasza, a bukás, amely a Görgey-kérdést kérdéssé tette, a per anyagát szolgáltatta és balladai mélységet adott a megteremtett vádaknak és legendáknak. A szabadságharc drámának utolsó felvonásához vagy inkább a hősköltemény utolsó strófáihoz érkeztünk. Reménytelenné vált a nemzetközi helyzet: Ausztria és Oroszország még egyszer feltámasztotta a Szent Szövetséget, a forradalmak sorra elbuktak vagy kifulladtak, Anglia pedig a gyors befejezést sürgette. A konzervatív-abszolutista kormányzatok már erősnek érezték magukat a leszámoláshoz, viszont a forradalmi-szabadságharcos szellemet is elég jelentősnek vélték ahhoz, hogy ezt megtegyék. Nagy-Britannia külpolitikai koncepciójában — amit hiába igyekezett Kossuth az emigrációban fényes logikával megszerkesztett beszédeivel a javunkra fordítani — az európai egyensúly játszotta a fő szerepet. Ebben