Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)

TANULMÁNYOK - Bánóné Fleischmann Marianna: A hazai munka- és iparegészségügy vázlata 1945-ig

— Legfejlettebb ellátás Újpesten mutatkozott a 67400 főnyi népességet 92%-ban vízmű látta el, de az. 1930-as évekre ez is minőségi hiányokat mutatott. A Wekerle telepi állami vízmű Kispest és Csepel ellátását nagyjából biztosította. Rákospalota megyei városnak, hét más helységgel együtt még 1930-ban sem volt vízvezetéke [9]. A csatornázottság és szennyvíz elvezetése terén Budapest helyzete megközelítően megfelelőnek bizonyult. Ezzel szemben a környéki településeken ez. szinte megoldatlan volt. Újpest mutatkozott legfejlettebbnek, ahol 1930-ig 14700 lakást kapcsoltak be 53920 lakóval. Részleges csatornázással egyáltalán nem rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy az esővíz, szennyvíz elvezetése nem történhetett meg, emberek tízezrei a vízöblítéses árnyékszéket nem is ismerték. A csatornák hiánya a talaj- és a levegőszennyezést maximálisan növelték. — A rossz ivóvíz, a csatornázottság hiánya következtében az agglomeráció hastífusz morbiditása végig feltűnően magas volt, ami erősen veszélyeztette a vele gazdaságilag, közlekedésileg összenőtt Budapestet is [10]. A peremvidék lakáshelyzetét vizsgálva egyértelműen megállapítható a vízszintes tagozódás, az emeletes házak hiánya, illetve azok minimális volta. A 85%-ban kőből épült családi házak a lakosság rohamos felvándorlása miatt különböző gyenge anyagokból toldaléképületeket kaptak, fészerek, padlások, pincék, ólak is csatlakoztak hozzájuk, melyeket drága pénzen — de még mindig olcsóbban, mint Budapesten — kiadtak. Újpesten — a legfejlettebb településen — 1910-ben 2574 lakóházban 12577 lakás volt. A lakóházak közül csak 19 egyemeletes és 15 kétemeletes található. A 12577 lakás 80%-a egy szobából, ill. szoba-konyhából állt. így a munkások által lakott szobákban átlagosan 5—8 ember élt. Ezek mellett az országok legnagyobb ipari centrumában 1910-ben 101 műhelyben, 182 fészerben és ólban, 84 pincében, istállóban és padláson is laktak emberek, sőt a munkások egy része — ahogy a korabeli sajtó cikkeiből olvasható — a gyárak udvarán, a szabad ég alatt aludt. A népsűrűség emelkedése a peremvidéken 1910—1930 között igen intenzív, 93,8%-os volt, Budapest 7,5%-os emelkedésével szemben. Ezen belül az agglomerációban a népsűrűség 1930-ig Újpesten volt a legnagyobb, valamint az egy lakóházra jutó személyek száma is itt volt a legmagasabb. 1930-ban a lakások felszereltsége is igen szomorú képet mutatott. Az ország legnagyobb iparvidékén a lakásoknak 25,3%-ában volt csak vízvezeték. Fürdőszoba a lakások 3%-ában épült. Az árnyékszékek számát vizsgálva, az egész agglomerációban súlyos hiányosságok mutatkoztak. Újpesten 4 136 házban 9 159 WC épült, ebből vízöblítéses 3900, 476 házban egyáltalán nem volt árnyékszék. Egy lakóházban átlagosan 17—20 ember lakott, tehát 10 ember használt egy WC-t, melyeknek túlnyomó része nyitott volt (5061). Hasonló, illetve kissé rosszabb helyzet mutatkozott Rákospalotán és Csepelen, valamivel jobb Pesterzsébeten és Kispesten [11]. Összefoglalóan megállapítható, hogy a Budapestet körülvevő agglomeráció közművesítése, köztisztasága, lakáshelyzete, a lakások felszereltsége rossz volt, messze elmaradt a székesfővároshoz képest. Ez nemcsak a peremvidék félmillió lakosát, az 1 milliós lélekszámú főváros egészségügyi viszonyait is állandóan veszélyeztette (III. táblázat). III. FOGLALKOZÁSI BETEGSÉGEK ÉS BALESETEK „Foglalkozási betegségek alatt a dolgozó szervezetét hivatásos tevékenykedése közben ért ártalmak által kifejlődő betegségeket értjük, vagyis a balesetekkel ellentétben a lassan, lappangva, rendszerint hosszú idő alatt kifejlődött bántalmakat. Ilyenekkel elsősorban a bányászati és ipari