Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)
TANULMÁNYOK - Bánóné Fleischmann Marianna: A hazai munka- és iparegészségügy vázlata 1945-ig
az ország legnagyobb bányavárosai kerültek ide. Ebben a két csoportban találhatók az ország 1930-ban legjobban iparosodott városai és azok, amelyek a legtöbb városi karakterrel bírtak. Közöttük egyetlen alföldi város sem foglalt helyet. A népesség magas száma ellenére Szeged és Debrecen is csak a harmadik csoport városai közé szorult, amelyekben az iparforgalmi népesség aránya az egyharmadot meghaladta, de az összes lakosság számának felét már nem érte el. A negyedik csoport városaiban a népesség egyharmada sem foglalkozott iparral. Az utolsó csoport 19 városa kifejezetten alföldi és agrár jellegű volt [8]. Összefoglalva A magyarországi ipar fejlődéstörténetének áttekintése, a közölt adatok bizonyítják, hogy a fővárost körülvevő belső agglomeráció helységei — így többek között Csepel, valamint az öt megyei város, köztük az első helyet végig megtartó Újpest — adták a magyar nagyipar bázisát. Budapest csak utánuk foglalt helyet, az ipari munkásság száma és aránya, valamint összetétele alapján. így Újpest, valamint a belső peremvidék helységei, olyan modellnek tekintheted:, melyeknek vizsgálata általános képet nyújt a hazai ipari munkásság egészségügyi viszonyairól, az iparral kapcsolatos egészségügyi ártalmakról, valamint leküzdésük módjairól. II. A MUNKÁS EGÉSZSÉGÉT KÁROSÍTÓ TÉNYEZŐK A FIZIKÁLIS KÖRNYEZET ALAKULÁSA Az 1830-ban alig 100000 lelket számláló Budapest lakossága, a körülötte 11—12 000 embert jelentő településekkel 1930-ra 1 421 397 személyre duzzadt. Ebből a városmagra durván 1 millió lakos jutott, a többi, a vele geopolitikai egységet alkotó belső agglomerációs övezetbe esett. A peremvidék élete összefonódott a fővárossal, határvonalai legtöbb helyütt szorosan tapadtak Budapesthez. Ennek ellenére közigazgatásilag függetlenek voltak, bár másodfokon Pest vármegyéhez tartoztak, első fokon négy járás (Gödöllői, Központi, Pomázi, Váci) impériuma alá estek. A kulturális és gazdasági vonatkozásban egybefonódott, de közigazgatásilag decentralizált agglomeráció egészségvédelme már ezért sem lehetett megfelelő. Egészségügyi felkészültsége — annak ellenére, hogy népsűrűsége, az ipar koncentráltsága, a bevándorlás állandó emelkedése sürgetően megkövetelte — messze elmaradt a fővárosétól, állandóan veszélyeztette nemcsak saját fél milliós, hanem a főváros egy milliós lakosságának egészségügyi helyzetét is. Sokszor az országos járványok is innen indultak el. Budapest az 1872. XXXVI. tc. — a testvérvárosok egyesítése — óta hygienes fejlődés tekintetébenjelentékeny előrelépést mutatott. Nagyjából megoldotta az ivóvízellátást a szennyvíz- és szemételtávolítás kérdéseit, kiépítette az élelmiszerforgalom ellenőrzését, megszervezte a járványvédelmet, felállította azokat az egészségügyi intézményeket, melyek a népesség curatív és valamennyire preventív ellátását szolgálták. Ezzel ellentétben a peremvidék fizikális környezete, hygienes fejléklése, közművesítése messze elmaradt a főváros mögött. — A ft'íváros vezetékes vízellátása 1930-ban 85,2%-os volt, ezzel szemben az. agglomerációé csak 45,7%-ot mutatott, ami a legtöbb esetben házanként egy vízcsapot jelentett. A kutakból nyert víz viszonyt az. OKI vizsgálatai alapján aggályos helyzetet tükrözött. 607 megvizsgált kútból 452 bizonyult rossz vizűnek (74,4%). A vizsgált közkutakból pedig 67,3% volt kifogásolható.
