Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)

TANULMÁNYOK - Bánóné Fleischmann Marianna: A hazai munka- és iparegészségügy vázlata 1945-ig

sérülések aránya. Ez a kép 1928-ban némileg kedvezőidben alakult. 100 munkás közül az egész országban 3,8 % sérült meg, 1927-ben 3,7%, 1926-ban 3,3%. A balesetek a bányászat és a kohászat munkásainál voltak leggyakoribbak, 1928-ban például 17,7% [28]. A halálos kimenetelű balesetek közül foglalkozási főcsoportok szerint a legmagasabb számok mindig a napszámosoknál mutatkoztak, 1 millió lélekre átlagosan 908 halálesettel. Ezeket a különböző iparágakban a legnehezebb munkára használták. Utánuk a bányászok álltak 714-el, ezután a közlekedésben dolgozók 475 halálesettel. A halálos balesetek millió lakosra eső arányának nemzetközi összehasonlítását tekintve, 1927-ben Magyarország a középmezőnyben foglalt helyet (351, 1), a két szélsőség, az iparilag legelmaradottabb 84,8-t képviselő Litvánia és egyik iparilag legfejlettebb, az 502.8-al álló Franciaország között [29]. ív. AZ IPAREGÉSZSÉGÜGYI KÖZIGAZGATÁS JELENTŐSÉGE, FEJLŐDÉSE A hazai ipart szabályozó első törvény az. 1840. évi XVII. törvény. Ennek 5. §-a a szabadverseny elve alapján a feudális kötöttségek felszámolását célozta, amikor kimondta, hogy a gyártó intézetében mindennemű mesterséget űző munkást szabadon alkalmazhat. — Az. 1872. VIII. te szintén a korlátlan iparszabadság elvére épült, amikor leszögezte, hogy nemre való tekintet nélkül minden nagykorú, vagy nagykorúsított egyén gyakorolhat bármiféle ipart. — Az 1884. évi XVII. tc. is elfogadta a szabad ipar princípiumát, az ipari rendészetet és ipari közigazgatást viszont már állami feladatként kezelte. Ennek értelmében egyes iparokat kiemelt a szabadon gyakorolhatók közül, evvel megteremtette a képesítéshez kötött iparok körét. — Az 1922. évi XII. tc. tovább növelte a szakképzettséghez kötött iparok sorát megkülönböztetve: képesítéshez, engedélyhez kötött és szabad iparokat. Utóbbiak száma az idők folyamán állandóan csökkent. Az ipari munkát szabályozó törvények nagy és igen fontos része az iparban dolgozók egészségvédelmet, a balesetek csökkentését, az ipartelep egészségügyi körülményeinek javítását célozta, de védte a gyárak, műhelyek környékén lakók egészségét is. Az. 1876. évi XIV tc. iparegészségügyi része igen szűkszavú volt, mivel a fennálló iparügyi jogszabályokkal nem akart összeütközésbe kerülni. Általában az iparűzés közegészségügyet érintő káros hatásait igyekezett tompítani. így 8., 13., 14., 107., 108. §-ai az élelmiszeriparra vonatkozólag tartalmaztak TILTÓ RENDELKEZÉSEKET. 17. §-a a méregtartalmú anyagok és gyógyszerfélék kereskedők általi árusítását szabályozta. A törvény 154., 156. és 168. §-a a gyárak kötelező egyészségügyi vizsgálatát és ellenőrzését az. I. fokú hatóság szakközegeinek hatáskörébe utalta. Azonban e tekintetben határozott utasításokat nem adott, így egységes megvalósításra nem kerülhetett sor. — Csak 14 évvel később, a BM 1900. november 28-án kiadott 117268 sz. körrendelete tartalmazott elsőként konkrét intézkedéseket, amikor leszögezte, hogy a gyárvizsgálatokat az I. fokú egészségügyi hatóságok szakközegei — a járási, ill. városi tisztiorvosok —fél évenként kötelesek megejteni és az itt készült jegyzőkönyvet a megyei tiszti orvoshoz benyújtani. A 65057/1925 sz. népjóléti és munkaügyi miniszteri rendelet ezt ismételten leszögezte, azzal a módosítással, hogy amennyiben a gyárak baleseti viszonyait vizsgáló iparfelügyelő a hatósági orvos közreműködését ellenőrzésénél igénybe vette, külön egészségügyi vizsgálatot nem kell tartani. Az. ipartelep és környékén lakók védelmét szolgálta az. 1884. évi XVII. tc., mely elsőként foglal-