Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 105-106. (Budapest, 1984)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Huszár György: A vizsgázott fogászok munkássága az 1910-es években
orvos fogorvos praktizált. A vizsga tehát kb. megkétszerezte a fogbetegellátással foglalkozók számát. Az első világháború után az államilag vizsgázott fogászok száma alaposan csökkent. Ennek oka, a természetes és a háború okozta elhalálozásokon kívül, hogy sok vidékinek a lakóhelye a trianoni határokon kívül, a békeszerződés következtében alakult államokban volt. 1922-ben megjelent Fogorvos-fogtechnikus címtár szerint Budapesten 140 vizsgázott fogász működött. Kreuter J. adatai szerint 1923-ban az országban 208, 1928ban 198 fogász élt. Az 1938-ban megjelent, gondosan szerkesztett Fogorvos-fogtechnikus címtár szerint Budapesten 82, vidéken 63 vizsgázott fogász működött. Számukat a 30-as években a kivándorlás is csökkentette. A Vizsgázott Fogászok Egyesületének kimutatása szerint 1947-ben Budapesten még 51, de vidéken már csak 7 tagjuk maradt. A vidékiek számának nagymértékű csökkenését az is magyarázza, hogy sokan közülük a népirtó törvények hatálya alá eső, idős ember volt, akiket elhurcoltak, és elpusztultak. Az 1911. évi rendelet alapján vizsgázott fogászok közül utolsónak, 95 éves korában Sugár Aladár (1886—1980) budapesti ny. rendelőintézeti fogász halt meg. Az államilag vizsgázott fogászok iskolában szerezhető műveltsége és szakmai képzettsége igen eltérő volt. Az 1911. évi BM rendelet előírta, hogy a vizsgakérelemhez mellékelendő „a végzett tanulmányokról" és az „addigi működésről" szóló bizonyítvány. A végzett iskolai tanulmányokkal kapcsolatban az első elfogadható határról nem történik említés. A vizsgázók jó részének a fogtechnikusi pályára lépésükkor csak 6 elemi, esetleg 4 elemi és néhány régi rendszerű (8 osztályos) középiskolai osztály végzettsége volt. Később egy részük magántanulóként elvégezte a négy polgári iskolai osztályt, mert tartottak tőle, hogy ez a fogászvizsga feltételei közé fog tartozni. Volt azonban közöttük jónéhány érettségizett ember, egy jogi doktor és néhány külföldön végzett fogorvos, akik — mivel 1896 után nem honosítottak többé fogorvosi okleveleket — a fogászvizsga útján igyekeztek törvényadta jogokhoz jutni. Rozmusz József Péter Irgalmas rendi szerzetes (1863—1948) is vizsgázott, aki a rend kórházaiban tanulta meg a foghúzást és később Amerikában a fogászatot, a 20-as években alsó nagyőrlők kihúzására jól használható fogót szerkesztett [2, 17]. Az „eddigi működésről" a vizsgára jelentkezettek orvosok által kiállított bizonyítványokat mellékeltek kérvényeikhez. A bizonyítványt kiállítók igazolták a fogászati műveletekben (foghúzás, fogtömés, műfogak készítése) jártasságukat. Antal János, a vizsgabizottság elnöke 1920-ban megjelent brosúrájában [1] számos ilyen bizonyítvány szövegét közli. A szakmai (fogtechnikai) képzettséget formailag az iparigazolvány igazolta. Azonban néhány vizsgára jelentkező fogtechnikai tudása igen bizonytalan volt. Ugyanis a vidéki borbélyok — olyan helységekben, ahol fogorvos, vagy orvos nem működött — — „visszavonásig érvényes foghúzási engedélyt" kaphattak.* A borbély-foghúzók kis része más fogászati kezelést is végzett, és ezek a vizsga előtt könnyen megszerezhető fogtechnikus iparigazolványt igényeltek. Ezek, a Bíró S. által „borbély-fogtechnikusok"nak nevezettek közül is egynéhányan vizsgáztak [5]. Az előképzettséggel kapcsolatban említendő, hogy a vizsga előtt hivatalos, kötelező tanfolyam nem volt. A fogorvosok egyesületei mindennemű előkészítő, ún. kurzust elleneztek, de azért néhány fogorvos adott rövid magántanfolyamot a vizsgák előtt. * 1932-ben (!) helyezték csak hatályon kívül a foghúzási engedélyeket (40, 300/1932. N. M. M. sz. körrendelet).
