Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

FOLYÓIRATOKBÓL - Clio Medica, 1971 (Némethy Ferenc)

641—648.). A járványt — amely VI. Kelemen pápa állítása szerint összesen 42 millió áldozatot követelt — tengerészek hurcolták be a krimi tatárok köréből a szicíliai Messinába, ahonnan futótűzként terjedt el az egész kontinensen. A párizsi egyetem orvosi fakultása asztrológiai okokkal magyarázta a pestist, s bár helyenként megpróbáltak egészségügyi intézkedésekkel (purgáló szerek, diéta, álarc, zárlat) is gátat vetni terjedésének, a félelem, a tanácstalanság, a politikai széttagoltság miatti fejetlenség a legtöbbször eszeveszett menekülésre késztette a lakosságot, ami csak fokozta a járvány tovaterjedését. A pestist túlélő, erősen megcsappant népesség települési, foglalkozási és birtokviszonyai jelentősen módosultak. A járvány társadalmi hatásai közé sorolható a flagellánsmozgalom és a bűnbakot kereső antiszemitizmus is. 1921 december végén az Amerikai Fiziológiai Társaság évi közgyűlésének küldött jelentésében számolt be F. G. Banting (1891—1941) és C. H. Best (1899—) az inzulin felfedezéséről. Kísérleteiket 1921 áprilisában kezdték a torontói egyetem fiziológiai intézetében, amelynek élén J. R. MacLeod (1870—1935) professzor állt. 1923ban a fiziológiai és orvosi Nobel-díjat Banting és MacLeod kapta az inzulin felfedezéséért. Ez a döntés két okból is erősen vitatható: Best, az egyik társszerző egyáltalán nem részesült a díjban, MacLeod viszont a döntő kísérletek idején nem is tartózkodott Torontóban, hanem szabadságon volt. Az inzulin felfedezésének előtörténetére fényt vet J. Cheymol előadása (Apropos de „la découverte de l'insuline" par Banting et Best, ily a cinquante ans. p. 836—852.). A Huard házaspár azt a több mint 80 évig (1820—1902) tartó szívós küzdelmet mutatja be, melyet a Francia Orvosi Akadémia vezetői (főleg Portai elnök, Parisét és Dubois főtitkárok) vívtak azért, hogy az intézmény saját otthont kapjon. 1820 táján még arról volt szó, hogy a Louvre egyik részébe költözhet, de aztán 1824-ben 1850-ig a rue de Poitiers 21. sz. alatt, 1850-től 1902-ig a rue des Saints-Peres-n adtak neki ideiglenesen helyet, míg végül 1902-ben elfoglalhatta végleges és saját székházát a rue Bonaparte 16. sz. alatt. (Les domiciles de V

Académie de Médecine au XIX

e siècle, p. 903— 911.) Némethy Ferenc CLIO MEDICA — 1971 Vol. 6. No. 1. Schultheisz Emil a magyarországi orvosképzés történetét ismerteti a kora középkortól 1769-ig, a nagyszombati egyetem orvosi fakultásának megalapításáig (Zur Geschichte des medizinischen Unterrichts in Ungarn vom frühen Mittelalter bis 1769.p. 41—48.) A terjedelem szabta határok között világos áttekintést nyújt a szerzetesi (bencés és cisztercita) hospitiumok, infirmariumok és xenodochiumok szerepéről, a párizsi és az olasz egyetemeken folyó magyar orvosképzésről, a hazai egyetemeken (Pécs, Óbuda, Pozsony) biztosan vagy feltehetően meginduló orvostudományi oktatásról. Rámutat a kolozsvári (1582) és a gyulafehérvári (1662) főiskola jelentőségére, a felvidéki és erdélyi orvosképző magániskolák hasznosságára a külföldi (Utrecht, Groningen, Basel, Halle) egyetemeken már haladó fokon fel-