Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
Helyzet - Kuti Klára: Párhuzamos (tudomány)történetek
in der Kultur. Az Ur-Ethnographie (ősnéprajz) fogalma abból az eszmeiségből nőtt ki, amely a felvilágosodásban gyökeredzik, és egészen az ezredfordulóig meghatározó részét jelentette a történelemről alkotott képzeteknek, miszerint az emberiség története egy folyamatos fejlődés vonala mentén értelmezhető, ez a történelem egyetemes, szabályszerű, szabályszerűségei megismerhetők, és a belőlük levont tanulságok hasznosíthatók. A fejlődés ezen értelmezése szerint a kultúrák különbözősége a fejletlen és fejlettebb szakaszok törvényszerű sorrendjével magyarázható. A történeti és társadalomtudományi vizsgálatok a kulturális különbségek megismerésével a saját feltételezett fejlődés korábbi szakaszának megismerését feltételezték, a fejletlenebbnek tartott társadalmak „jelenét" a saját, fejlettebbnek tartott társadalom „múltjaként" fedezték fel. Az Ur-Ethnographie ebben az értelmezésben azt az állapotot volt hivatott jelölni, amellyel az emberiség őseredeti kulturális helyzetét próbálta leírni Az Ur-Ethnographie teljességre törekvő feltárása, megismerése azzal kecsegtetett, hogy az egyetemesen érvényes kultúra ősállapotát lehet majd általa megismerni. Mivel az emberiség fejlődésében bizonyos csoportok, népek előrehaladottabbnak, fejlettebbnek számítottak, mások kevésbé, ezért úgy feltételezték, hogy a kevésbé fejlett csoportok kultúrája, életmódja alapján lehet megismerni saját, a fejlődés sodrában már elveszített, őseredeti kultúránkat. Fejletlenebb gazdálkodásúnak számítottak a közlekedés és a kereskedelem fősodrától messze eső, periferikusnak tekintett területek. Ott feltételezték a kultúrának azon maradványait, reliktumait, melyek az elveszített őseredeti állapotot még őrizhették. A kulturális evolucionizmusnak ez a gondolata áthatotta azt a korszakot, melyben a néprajztudomány intézményesülése zajlott, és a történelmi fejlődésbe vetett hit az első, de még a második világháború okozta rezignáció és szkepticizmus ellenére is a 20. század utolsó évtizedeiig meghatározó volt (Sárkány-Somlai 2004). A Monarchia: Európa kitsinyben? A néprajztudomány kialakulása ebben a szellemtörténeti háttérben értelmezendő, mégis érdemes rámutatni az értelmezési keretek egy hosszan fennálló, bár átmeneteket és interferenciákat megengedő különbségére. Ennek szemléltetésére szeretnék emlékeztetni a kiállításban és a katalógusban is szereplő szövegrészletre, melyet Michael Haberlandt a bécsi néprajzi gyűjtemény alakulásakor írt (Haberlandt 1895). Haberlandt a Monarchia területét a néprajzi összehasonlító kutatás ideális terepének tartotta, hisz itt egy 2» határon belül vélte megtalálhatónak a kultúra őseredeti állapotát még őrző népcsoportokat, amelyeknek ősi gazdálkodása, életmódja hitelesen mesélt a kultúra gyökereiről, s ez az a feltételezett ősiség, azaz közösség (Qemeinsamkeit) - Haberlandt szerint - messze J3 felülmúlta a nemzeti jellegből adódó esetleges különbözőséget. Alig néhány évvel Haberlandt szövege előtt jelent meg az író Jókai Mór üdvözlő beszéde, melyet a Magyar Néprajzi Társaság alakuló közgyűlésén tartott (Jókai 1890): cizelláltságában, fennköltségében, szófordulataiban ugyanaz a hangulat, ugyanaz az eszme. Jókai szerint kötelességünk a Monarchia népeinek megismerése, hogy saját egyediségünknekjobban a tudatában lehessünk, azt jobban értékelhessük. A gyökerek, a múlt feltárása mellett ebben a szövegben más fényben jelenik meg az etnikus kultúra: mint a 35 6 különállóság, az egyediség hangsúlyozása, éppen nem az egyetemes emberi, hanem az
