Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Látszik, hogy parasztembernek a kölyki. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

Aztán egyszer ideverődött egy csepeli ember. Azt mondta, — én vinnék rendszeresen jó dohányt, hetenként kétszer. Vagy egyszer legalább, ha meg tudunk egyezni az árába. — Hát, megegyezhetünk. — Hogy adja? Mondom, — ennyiért. Azt mondja, — sok lesz. Mondom, — mások is elviszik ennyiér. — Nézze, aszongya, ennyit nem adok érte. Nézze, benn a faluba Karkus Vencel ajánlkozott, kevesebbér adná, mint maga. Kínálta. De a falun végig kell menni. Ez a baj. Ez veszélyes. . . De ha maga ad ennyiér, én elviszem rendszeresen. Hát, azt mondja, a Rókus tudja hol lakik? Mondom, itt lakik ebbe a közbe e. .. Az dohány vágással foglalkozik. így jött a csepeli ember, minden héten vitt húsz kilót egyszerre. Kijött reggel, ha puha volt a dohány, vitte egyenes oda, ha nem volt puha, az istállóba megöntöztük jól a ponyvát, ráterítettük a dohányt, délutánra felnedvesedett. Akkor vitte Rókushoz, vágta. Éjfélre mindég felvágta, amikor ment. Mondom, — nem fél az úton? — azt mondja, - csak a faluból kijussak. Aztán már jöhetnek énutánam a fináncok, meg elejbem is. — Fél-e a vonaton - kérdeztem. — Nem félek. .. Mondom Abonyon találkozik az állomáson, fináncokkal vagy rendőrökkel az állomáson, baj van. - Nem megyek én az állomásra. Tudom én már itt a járást. Dormándra se megyek. Dormándnak a másik szélin átmegyek az abonyi legelőn, ott van vasúti híd a patakon át, a Laskó patakon. Az állomásra be se megyek. Vitte Csepelre fel vágottan. Megérte eladni neki, mert háromszorosát adta, mint a beváltó. Ez front után volt, úgy ötvennégytől kezdve, ötvenkilencben termeltem utoljára, amikor bejött a téesz, azután már nem. A dohány is szépen hozott, meg mentesített is, jól sikerült az ötvennégyes esztendő. Egy kiló napraforgó lett a beadás. Megyek be a futuráshoz, Bakter Jánosnak hívták, kicsit olyan gőgös ember volt. - Na öreg, mi van az abrakos tarisznyába? - Hoztam a beadást. — Ne vicceljen, az istenit neki! Egy kocsival se hozza be egyszerre! Mindig kétszerre jön, most meg abrakos tarisznyába akarja behozni? — Ennyi az egész. — Mutassa a beadáskönyvet. Nézi, nézi, rám-rámnéz. Megint nézi, oszt engem bámul. Azt mondja, - az istenit erre meg arra, ilyen huncut ember nincs a faluba, mint maga! Csak ki van húzva a beadás, az összes. Hát mit csinált vele? Mondom, hogy szerződtem erre meg arra. Volt az angol perje, a szudáni fű, a laposborsó, dohány, napraforgó, répa, minden. Azt mondja: - maga hogy kibaszott az állammal! Mondom, — miért? Termeltem, olyat is, amire az államnak szüksége van. Lett is bőven kenyérnekvaló abba az évbe, nem volt akkor hiány. Ez egy esztendőbe volt, a másikba már lejjebb vettem, mert mondom, így nem tudok eleget termelni más egyebet. De tovább se lett sok a beadásom, csak pár mázsa mindig.