Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

minden szusszanását ösmerem. Nem fogják megbánni, me eszt én nem kellett szorgassam. O szorgatott engemet. Aszonygya s tökéletes jó akaratú. Nahát egy kicsit megnyugottam, megtörtént az esküvő, levágtam nekik egy disznót, aszmontam, vigyék el. Segítettük kenyérrel, mindennel. Nahát éldegéltek, szépen éltek, hát született egy gyerekek, most, ebbe az évbe, februárba. Hát elmentem, látogassam meg őköt. Lőrincibe. Hát csupa öröm me ugy élnek, mint két angyal. A közmondás aszmonygya, hogy egy jónak, egy rosszal kell elveszni. De ez a kettő ugy eltalálta egymást, hogy ennél jobban mán nem lehet. A fiju a fizetésit felesége kézire aggyá, a felesége'takarékos, beosztó asszony lett, amúgy is tiszta vót, férfimunkára is jó vót, női munkára es tiszta jó gazdasszon vót, született egy szép kis gyerekek, hogy mikor elmentem csupa öröm telt el. Hát, igy lett az én sorsom, most mán magamra marattam, me a nagyobbik lányom az bejár, négy évig a Rákosi Müvekbe, Csepelre a vasöntődébe. O sztahanovista lett. S kapott kerékpárt ajándékba, kapott dísztáviratokat, kapott oklevelet, hát. . . ő, mint idősebb, nagyobbik leján, még ma is leján s igy eggyüt vagyunk, azután pedig be kellett lépjek a téescsébe. Me hát a földeket betagositották, s a téscsének a javát kivágták, hát nem akartam, hogy rossz, gyenge földeken gazdálkoggyak, hát beléptem a téescsébe. Ma is ott dolgozom. Hogy tovább mi következik, mi van még hátra, aszt nem tudom. Ezzel az idáig való életrajzomat befejezem.