Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

tanittó kétcsövű fegyverrel menyen ki vadászni. Hát gondoltam, hogy én nem kosornyázok ott a hegyeken, én könnyebben fogok nyulat. Elmentem ki a mezőre, s ástam egy ojan kutat, kerek kutat, izé: gödröt, mint a kut. Csak keskenyebb vót. Leástam másfél méter méjre, s a fődet onnét eltávolítottam, gödrökbe beleraktam, hogy az ne tünnyön fel. Hát arra, gödörnek a tetejire, amit ástam, arra tettem ojan gyenge vékon ágakot, keresztül-kasul. S vittem eggy hónyaj lucernát vagy lóherét. S ott aszt behintettem, lóherével. Aszt a zágakot. A nyulak rámentek éjjel enni. S ugy csak belezsuppant a gödörbe. Kijönni nem tudott. Hát eccer menyek ki, viszek egy zsákot. Mondom, ne lássák, hogy én a kezembe cipelem a nyulat. Hát viszek egy zsákot, s hát három van benne. Vittem egy fokost, s ott csak a fejire koppantottam, s vettem ki, s a vérit eresztettem is el. Hogy a vére mennyen el, me ha a vére kiment, ojan vót a husa, mint a potyolat. Nahát, elmentem haza, s megnyúztam a nyulakot, feleségem megcsinálta, jó vadason. Igy ellegettünk hust. Nyul hust. Osztán eccer megint, mezőhöz közel laktunk, de ekkor mán tél vót, hát én a határba nem mászkálok, hát raktam a kertbe egy búgja lóherét. S ott nálunk gyárok vótak, Ditróba négy fürészgyár vót, léc elég vót. S aszt a lóherét bekerítettem ojan jó magas lécekkel, hogy ott ne tuggyon felszökni. S ijen távóságra, ahol mán a nyul nem tudott kiférni, ojan távolságra megcsináltam a kerittést, csináltam eggy kaput reja. A kapunak a tetejire üttem egy szeget, s arra köttem egy spárgát. S ahogy laktunk, hát a konyhának a zablaka a bütüjin vót, ott az ablak mellett a spárgát bevezettem. S én leültem az asztal mellé, szép hódvilág vót, s néztem. Azétt el-el szunyottam, de felébrettem, s kinéztem az ablakon, s látom, hogy benne esznek négyenn. Akkor a spárgánál fogva a kaput behúztam, szépen, s akkor kimentem. S onnét menekülés nem vót. Kopogtattam meg a fejököt s igy fogdostuk a nyulat. Eggy alkalommal hát sáros idő vót* s a nagy gépeket nem lehetett levinni, a kösségtől kellett vóna menni egy kilóméterre, hát aszonygya egy nagybátyám, Küsmödi Tamás, az enyim a gép könnyen szállitható vót, hogy jere le a géppel, me ott annyi asztag van rakva, hogy egész hétig van amit dolgozni. Le is mentem gyalog, megnéztem az asztagokot, mondom, hát ide érdemes lejönni. Hát lemenyek, felszerelem a gépet, amikor két asztag kifogyott, a gépet taszítottam segre, elfogtam megint két asztagot, me két sorba vótak az asztagok rakva. Hát vót egy Köllő János. S az kiment reggel korán, segített annak a nagybátyámnak csépelni, mint munkás, kiment, s az asztag mellett alutt egy nyul. Hát ahogy ő odament, hát szépen a kabáttyát rejavette, s rejafekütt, hogy a nyulat