Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 21. évfolyam (Budapest, 1977)

Csonka Mihály önéletrajza (részletek)

dig eszébe volt, ha találkoztunk vele. élete alkonyán is mindig - no kiss ur, jute még eszébe a jégverés? - jutám öcsém. 88 éves korába halt meg, pár ével ezelőtt, akkor nyár utolján elmentük kiskörösre, vására marhákat hajtottunk, az utmentén még mindig ott hevertek a nagy fák kidöntve, azt mondták az idősseb emberek, hogy nem emlékeztek ilyen időre, mint ez volt. ugy mondták akkor, fél pestmegyét elverte a jég. az volt a szerencse, akkor már a gabona jó része elvolt csépelve, legalább a kenyere meg volt mentve a népnek, a szőllő csúnya lett, össze roncsolta a jég, bor kevés lett, a kukorica valamenyire kifejlődött, sarjú, széna azért lett, máskor pedig ritkán szokot lenni. Ez is elmúlt, kezdett a nép hejre jönni, kezdte feledni, mi is, mint katona süvölvények oda se néztünk a világnak, kezdtünk legénykedni, mint kétkrumpli egy zsákban, közelgetett a bevonulás ideje és néha kirúgtunk a hámból, mulattunk, muzsikáltattunk az utcán, hiszen olcsó volt az ital, egy pohár sör 6 kr, nagy pohár 10 kr, 1 liter bor 20 kr, egy pár virsli 10 kr, - mit mondjak még. Volt egy igen jól menő zsidó kocsma, ott aztán fojt a sör, bor. minden vasárnap oda mentünk, voltak sok női alkalmazottjai, azok hordták az italt, a pincér nem győzte, a kocsmáros szedte a pénzt, már amiért szedte, mert meg esett, hogy feleért sem fizetünk, amit meg ittunk. Még a kocsmáros maga is mulattot, táncolt, de mindenki, pár év múlva aztán meg bukkot, elmérte a szeméjzet a hasznot. Október 3-án bevonultunk katonának Kecskemétre, ott is látszott még a jég verés nyomai: kaszárnya tetejét is lehányta, de már akkor kivolt javitva. Mikor felvettek benünket,első volt a ruha kiosztás, kaptunk jó foltos egyenruhát, zsámoly-nadrág, bakancs, már aki kapott, nekem csizmám volt,én nem kaptam bakancsot, most már felvoltunk öltözve, elősször is elszállásoltak benünket a városba házakhoz, de nem mindnyájunkat, fele körülbelül bent maradt a kaszárnya udvarában levő barakokba, én háznál lettem elhejezve két halasi komával, jó messze a kaszárnyától, onnan kelett minden reggel a kaszárnyába bejárni, este ki, a kosztolás bent volt a kaszárnya udvarán, a reggeli menü zupa, ritkán kávé, nem volt rosz koszt, csak a paraszt bendőnek néha kevés volt biz az, de jatobb meg szoktuk. /. . . / Eljött aztán a szabadság ideje, november 28-án vissza öltöztünk a magunk ruhájába, másnap aztán kézhez kaptuk a szabadságos kiskönyvet, lehetett jönni haza, az állomáson vártak a szüleim (már mint halason) kocsival, jó hűvös őszies idő volt, mostmár aztán legény vagyok, kiszolgáltam a katonaságot, azt mondták akkor, hogy csak az a legény, aki katona