Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Életem története, bevezetésül naplómhoz (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

telén minden egyes gyermekre annyi figyelmet fordítani, amennyi szükséges lenne ahhoz, hogy mindent ne csak félig értsenek, és félig tanuljanak meg. ­Mikor 10 éves lettem, Ferri és én az első latin iskolába kerültünk, és én, mint elsős, olyan büszke voltam, és hónom alatt a latin nyelvtannal olyan jól éreztem magam, mintha egy híres egyetem bölcsészhallgatója lettem volna 1 . Nagy szerencsénk is volt, hogy olyan kedves jó pro­[É/ioj fesszor keze alá kerültünk, aki a legkisebb diákok szeretetét is meg tudta / nyerni úgy, hogy mindenki kedvvel és örömmel tanult, és én gyakran a legjobb tanulókkal versenyeztem a díj elnyeréséért. Még most is tisztelettel és nagyrabecsüléssel gondolok hajdani professzoromra. Nachtigallra, aki most Temesváron igazgató és mindig örülök, ha meglátogat. Nagyon sokat köszönhetek neki, és ezt sohasem fogom elfelejteni. ­Sajnos, jó Nagyapám már nem érte meg azt az örömet, hogy gimnazistaként lásson minket, mert fél évvel előbb meghalt. Halálát annyira szívemre vettem, hogy még hónapok múltán is keservesen sírtam, ha eszembe jutott. Nagyon erényes, istenfélő ember volt, és a szabad ter­mészet volt legkedvesebb temploma. Semmi sem hozta őt áhítatosabb hangulatba, és más nem hatott rá felemelőbben, mint a dús növényzettel borított táj, az erdős hegyvidék és felette a kék takaró, a mindenség templomának kupolája. — Ott mindig olyan boldog és vidám volt, csak­nem gyerekesen tudott örülni, minden vasárnap kiment a zöldbe, s a tél elviselhetetlenül hosszúnak tűnt előtte, amikor ettől az örömtől meg volt fosztva. Akkor is így volt. Március eleje oly szép volt, a nap kisütött, és a jó Nagyapának szűk lett a város, nem tudott már tovább várni a tavaszra, és bár a fák még csupaszon álltak, kiment a szabadba, és a föld hideg volt, leült és [É/l 11 megfázott. Eleinte ügyet sem vetett rá, de hamarosan ágynak esett / és 14 nap múlva meghalt. Sokáig vigasztalhatatlan voltam, és csak hosszú idő múltán tudtam belenyugodni a veszteség­be. Egy évre rá volt a borzalmas nagy árvíz. Már korábban lehetett hallani és olvasni az újsá­gokban olyan nagy tömegű havazásokról, aminőkhöz hasonlóra aligha emlékezhetne valaki, amellett a Duna majdnem teljesen befagyott, úgyhogy a legnagyobb teherkocsik is a beszaka­dás veszélye nélkül közlekedtek a jégen. Február vége felé és március elején hirtelen mindenfelé olyan meleg időjárás köszöntött be, hogy a hó mindenütt gyorsan megolvadt, és minden kisebb és nagyobb folyó és patak megduz­zadt, és olyan víztömeget hozott Tirolból, Bajorországból, Ausztriából és a Kárpátokból stb. a Dunába, hogy az néhány nap alatt a partokig túltelítődött. A vastag jégréteg ilyen gyorsan nem tudott elolvadni, hanem a hatalmas víztömeg által felemelve, rendkívül lassan, és gyakran akadozva haladt előre; s ez volt az oka annak, hogy a Csepel-szigeten megakadt a jég, és a nagy nyomás hatására nem csak összetorlódott, hanem még a talajba is belefúródott. — A víz tehát bámulatos gyorsasággal emelkedett, egy óra alatt akár féllábnyit is, ami a pestie­ket olyan mértékben rémülettel töltötte el, hogy minden háztulajdonos, és akiknek csak lova volt, istállótrágyát, majd homokot, követ és földet szállíttatott a Duna-partra, gát építéséhez. ­Ezen a munkán több mint 1000 ember dolgozott, mégis minden fáradozásuk hiábavaló volt, a [É/12] víz / minden képzeletet felülmúló magasságot ért el, elérte a gát szintjét és a vízszint már ma­gasabban állt, mint az utcák kövezete. — Ennek ellenére még estefelé is folytatták a munkát fáklyafénynél, ami hátborzongató lát­vány volt — végül a gát szivárogni kezdett, néhány helyen a víz úgy csordogált, mint kicsiny for­Atyai nagyatyámat nem ismertem, mivel ő már régebben meghalt. ­' Heinrich és Feri az 1837/38-as tanévben együtt végezték a pesti piarista gimnázium első grammalikai osztá­lyát. Három évig jártak ide, az 1839/40-es tanév végéig.

Next

/
Oldalképek
Tartalom